UTOLSÓ VACSORA - Nem lehet mindenki akkora mázlista, mint Adam Richman a Fald fel Amerikát! című műsor falánk vezetője, hogy az egész Egyesült Államokat körbezabálja. Lehet, hogy nem valami egészségesek ott az emberek, de  a kajákat, amik a műsorban szerepelnek, olyan gusztusosan tálalják, mind szavakkal, mind képi megjelenésükben, hogy az embernek patakokban folyik a nyála, és veszetten keresi a hűtőben a tegnapi pörköltmaradékot, vagy valami fasza kis ételfutár telefonszámát. Most egy másik nagy felfedezésemet osztanám meg a bányász szendvics után közvetlen, mellyel lerántom a leplet a mekis csibeburger otthoni elkészítéséről.

Az első és egyben legfontosabb lépés, hogy a puccparádét nagyon gyorsan elfelejtsük. Nem kell ide kék sajt, meg habanero paprika, koriander, vagy bármi más buziskodás ahhoz, hogy a szokásosnál egy kicsit eltérőbb, ugyanakkor a mekis színvonalat simán kenterbe verő ételkuriózumot fogyasszunk. Most aztán jól felmagasztaltam a spáros vizes zsemlébe csomagolt vasárnapi rántott hús receptjét, ugyanis ennyi az egész, és ennél nem is kell több. Vegyünk egy sima zsemlét. Nem kell hamburger zsemle, mert felesleges pénzkidobás. A zsemlét félbevágva, mindkét oldalát serpenyőn, kevés olajon megpirítjuk. A pirítóst is alkalmazhatjuk erre a célra, a lényeg, hogy ne legyen szikla kemény, csak épp hogy megpiruljon a felszíne. Eközben a vasárnapról megmaradt rántott húst kellően felmelegítettük a mikróban, szóval az is megvan. Innentől már ízlés dolga, hogy a húsnak megágyazunk-e egy-két levél salátaággyal, és hogy rakunk-e még rá egy kis sajtot, meg paradicsomot, de az ízfokozás végett ezek az alkatrészek is nélkülözhetetlennek mondhatók (részemről). És végül, ami nélkül szart sem érne az egész, ami nélkül nem mondhatnánk, hogy ez szinte ugyanolyan, mint a a jó öreg mekis csibeburger, ketchuppal és mustárral ízesítjük, és így tálaljuk és fogyasztjuk. 

UTOLSÓ VACSORA - Már érzem, hogy repül felém az a bizonyos nehéz kő, vagy egy keményre szikkadt keményebb kenyérhéj, de az én meglátásomban Jamie Oliver nem tudja úgy felpiszkálni az ízlelőbimbóimat, mint Adam Richman az iszonyatosan zsíros és egészségtelen ételeivel. A Man v. Food című műsort nézve a reklámidő alatt kirohanok a hűtőhöz, és gondterhelten tűnődöm, hogy mi a fenét egyek. A hűtőt félig kirámolva, a spájz összes fűszerével a hónom alatt csinálok valami kaját, amitől eltelítődik a belem, hogy az adás további részében ne legyen gondom az éhség kínzó gyötrelmeivel. Ebben az adásban a szendvicsekről volt szó. Akkor nézzük, mi rejlik a Függő csapatának terülj-terülj asztalkáján.

Bányász szendvics

Nem kezdek bele egy újabb unalmas szendvicses történetbe, az étel elnevezéséhez elég annyit tudni, hogy '73 nyarán, amikor a kartondoboz gyártó cégnél dolgoztam, az ebédszünetben alufóliába csomagolt szendvicsem láttán csak ennyit mondott az egyik munkás kollégám: "Nin'd má'n mekkora bányász szenyvicset hozott a kölyök. Megtudod te azt enni?" Az ezt követő ütés-váltást inkább nem ecsetelném. A hajnali ötkor történő kelés nem sok kreativitással kecsegtet egy még álmos, de majd a nap folyamán irgalmatlanul megéhező ember számára, és ezzel én is így voltam azon a reggelen. A konyhában leszeltem négy karéj kenyeret, és hát nem lettek a legvékonyabbak. Megkentem őket vajjal, és azt sem mondanám, hogy spóroltam a kenőanyaggal. A hűtőből kikaptam mind a három fajta felvágottat amit találtam, majd azokat igazságosan elosztottam mind a négy kenyérszeleten.