DALFEJTŐ - Gyenge közepes teljesítményt nyújtott tegnap este a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében a finn kollégákkal kiegészült Kronos Quartet, akiket leginkább Darren Aronofsky filmjeinek (például a Requiem egy álomért) zenéjéről ismerhet a többség.

A világ popkulturális körökben talán legismertebb vonósnégyese Kimmo Pohjonennel és Samuli Kosminenel közösen írt UNIKO című műsorát hozta el hozzánk. Összességében mintha valami furcsa skandináv (hatás)vadászrege elevenedett volna meg a színpadon, és bizony, ha ezt a zenét egy hangulatában jól illeszkedő képsorral társítják, talán még működött is volna. Így azonban elveszett a két pólus közötti folyamatos ingadozásban: a kísérletezés terepére sem merészkedtek be túl mélyen, és a jól felismerhető, elkülöníthető dallamok és motívumok földjén sem időztek túl sokat. E kettősség már a koncepción (illetve annak hiányán) is érezhető volt: a Quartet tagjai átlagos öltözékben ültek be hangszereik mögé, a két finn azonban valami fura északi jelmezben, amely ugyanakkor nulla dramaturgiai funkcióval bírt, és semmit nem tett hozzá az élményhez (persze lehet, hogy amúgy így mennek le a sarki újságoshoz is).

A maga óramű pontossággal mért kilencven percével is eleve egy átlagos egész estés film játékidejét hozta a produkció, és hogy mindeközben összesen hány szerzeményt hallottunk, már nem tudnám megmondani, annál is inkább, mert olybá tűnt, hogy ugyanazt az egyet ismétlik más-más variációban. Az összes "dal" szerkezete tökéletes mása volt az eggyel korábbinak, történetesen a lassú, kísérletező kedvű, fura hangokkal elegy felvezetést váratlan dallamos, lírai betét, majd indokolatlan kaotikus szólózás követte (mintha Yann Tiersen lábára rálépett volna a Sonic Youth), hogy mindez egyfajta csendes levezetésben érjen véget. Ezzel még nem is lett volna baj - ha történetesen fogyasztunk előtte valamit, biztos jobban horzsolt volna a cucc, így azonban úgy éreztük magunkat, mint aki egy monumentális, vadregényes kalandfilm premierjén ül, úgy, hogy közben vak.

A felvétel nem a helyszínen készült.

Persze számon kérni egy koncerten a látványt körülbelül olyan, mint szóvá tenni a valóság kapcsán a háttérzene hiányát - de minthogy ez utóbbira is akadt már példa, így mi is megkockáztatjuk ez előbbi faktorra alapozni kritikánkat. Annál is inkább, mert a program hivatalos ajánlójában is hangsúlyozták, hogy (idézem) "A térbeli hangzáslehetőségek kiaknázása mellett az UNIKO lényeges elemét képezik a fényeffektusok, valamint az élő videomix is." Ássunk csak e tömör mondat mélyére!

A "térbeli hangzáslehetőségek kiaknázása" valóban megvolt, de csak annyira, amennyire ez bármilyen igényes koncerttől amúgy is elvárható, ha pedig arra gondoltak, hogy milyen vicces a hangot nyolc különböző effektpedálon átküldeni és furábbnál fura hangzásokat előállítani vele, hát abban is láttunk/hallottunk már jobbat. Kimmo Pohjonen egyébként élőben bizonyította azt a minden kezdő popzenész által is (sajnos túl gyakran fel)ismert tételt, miszerint egy kis delay és reverb hozzáadásával minden jól tud hangzani, akkor is, ha történetesen extrán modoros és mímelt extázisban előadott sámán-gajdolásról van (szó se róla, valóban sokkal elviselhetőbb lett így az élmény, de ha már erről van szó, mi maradnánk a VHK-nál). A Samuli Kosminen által szolgáltatott elektronikus betétek és háttérben szóló sample-k néha egész érdekesek voltak, előfordult azonban az is, hogy az ezoterikus témájú zsibvásárokban kapható relaxációs cédékhez hasonló ambient körítésre hajaztak leginkább, és ez korántsem tett jót a műsornak.

A "fényeffektusok és élő videomix" felemlegetése azonban több, mint pofátlanság, illetve csak annyiban állja meg a helyét, amennyiben előbbin a lámpák fel- és lekapcsolását, utóbbin pedig egy windowsos képernyőkímélő izgalmasságával operáló (gyakran statikus) háttérvetítést értünk. A látványért amúgy bizonyos Antti Rehtijärvi volt felelős, és a zenészek érdekében csak remélni tudjuk, hogy ezért nem nyújtott be semmilyen számlát. 

Összességében azt mondhatjuk, hogy a Kronos Quartet koncertje számtalan érdekes zenei megoldást mutatott, azonban így is jóval kevesebbet, mint amit ígért. Talán kicsit kevesebb modorossággal, szabadabban és a parasztvakítást mellőzve jóval személyesebb és befogadhatóbb lett volna ez a produkció.