Stadio Santa Elena

Vivimus quasi altera die morituri

et aedificamus quasi semper

in hoc victuri saeculo.

Hieronymos: Epistolae[1]

A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal. Pontosabban az előttük tornyosuló stadionnal. Minden pontosan ott kezdődött. Talán előbb, de mégis képtelenség, hogy egy normális ember hogy sodródhat efféle szituációba. Egy szóval furcsa olasznak lenni, van benne valami… olyan furcsa dolog, hogy is mondjam, amit mások furcsállanak. Ezt most igazán jól megfogalmaztam.

Egy országát soha el nem hagyó embernek főleg az, sőt több, mint szokatlan. Ez nem másik kultúra, ez egész egyszerűen már Taljánföld. Persze most nem arra a számos anekdotára gondol Levente, amit bizonyára a kedves olvasó is ismer (muszáj a nyájasság, a bizalom végett). Hogy az olaszok ilyenek, meg olyanok, mert tavaly voltam náluk, és a többi… Levente középkorú, érett férfi, de ez csak életkor, nem mond semmit. Diplomás, tanult, de ma már ez sem sokat tükröz. Ne is folytassuk a felsorolást, mert akkor kiderülne, hogy Levente igazából egy teljesen átlagos ember…

Ez talán, igaz is. Illetve valami mégis más: Olaszország.

Mindegy is miért utazik valaki a lagúnák városába, úgyis előbb-utóbb ugyanaz lesz a vége: városnézés. Velence nem bírja ki, hogy ne nézze meg a látogatókat. És bármennyire is törekszünk arra, hogy ne látogassuk meg AZOKAT a helyeket. Kell és kész. Nem tehet úgy az ember, mintha ott sem lennének, de olyan sem lehet, mint akik hazamennek, és hencegve azt mondják: A múzeumok… hát múzeumokban természetesen nem voltunk.

Levente már mindezeken túl is volt. A séta következett még a vonat indulása előtt. Igen, vonat: régimódi és nem is olyan gyors, de arra ott vannak a telefonok. Na meg az áru így is sínen érkezik. Pár hívás még egy késői kávé közben, nem egészséges ugyan egyik sem, de ha a szükség mégiscsak ezt hozza. A séta viszont fontos, és egészséges is, pláne egy ilyen városban.

- Mindig kis kávézót kell választani. Ott igazi olaszos a kiszolgálás. Ott megismerheted a délieket! – Áh, igen az irigy kollégák. De talán igazuk van. Igen, meg lehet ismerni: a kiszolgálás lassú, a kávézó koszos, sőt mocskos, a pincér csak töri az angolt. De valahogy nem érezni semmi egyebet. Talán Olaszország is csak egy ország a többi között, ami szép, jó, de valahogy olyan, mint a többi.

Talán a nyelv lehet a baj, erre gondolhatunk csak. Levente mindig csak angolul társalog, annak ellenére, hogy már vagy 7-8 éve áll kapcsolatban az olasz céggel. – Ez a világnyelv, ezt mindenhol értik. - Igaz az ember, mindenhová úgysem jut el.

Pontosan erre gondolt, amikor odaért a stadionhoz; a lenyugvó nap alsó pereme elérte a tengert, de elég fényt ad, hogy megvilágítsa a furcsa képződményt. A lelátó egy acélszerkezet, melyet úgy tűnt, ideiglenesen húztak fel, hogy a frissen előrejutott csapat megkapja a hirtelen megnövekedett érdeklődést.

Pedig hol van már az az érdeklődés? A Venezia együttese utoljára a 2001-2002-es szezont töltötte az első osztályban. Frissen feljutott csapatként kapásból kellett búcsúznia az akkor még csak tizennyolc csapatos Seria A-ból, ráadásul tökutolsóként. Majd eggyel lejjebb is csupán a 16. helyet szerezte meg. Egy évvel később újra csak négy csapatot előzött meg, de ezúttal ez már csak a huszadik pozíciót jelentette. Megváltozott a kiesés menete is, így a másodosztály első osztályozóját éppen a Venezia játszhatta a Bari együttesével, mely végül az előző fennmaradását jelentette (2-0 otthon, majd 0-1 a Bariban). Egy évvel később már nem kapott még egy esélyt, utolsó előttiként búcsúzott. De nem a Seria C1-be, hanem még egy osztállyal hátrébb, a Seria C per kettőbe, mindez a pénzügyi nehézségek miatt. Onnan aztán vissza, ezúttal már valóban a C1-be. A 2006/07-es szezonban kis híján még egy osztályt lépett (a negyedik hely rájátszásra jogosította fel, rajta kívül még három együttessel együtt, hogy eldöntsék a maradék egy hely sorsát). Végül nem sikerült a bravúr, a harmadik Pisa csapata egy hazai 3-1 után döntetlennel kibekkelte a visszavágót. A következő évek már nem hoztak új feltámadást. Tizenegyedik után tizenhetedik, azaz utolsó előtti lett. Mégsem jelentett kiesést, mert a rendszer csupán egy együttest száműzött automatikusan, így a velenceiek megmérkőzhettek az esélyesebb Pro Sestoval, megismételve a Pisa elleni eredményeket, csak épp fordítva. Mégis búcsúzott. Egy újdonsült pénzügyi krach most már teljesen száműzte a rivaldafénytől. Jelen pillanatban az ötödosztály C jelű csoportjában – amely Lombardia, Trento-Alto Adige, Veneto és Friuli-Venezia Giulia tartományaiból verbuválódott – harcolhat a korántsem egyszerű feljutási rendszerben az előbbre lépésért. Azóta várja az új feltámadást.

A lelátó viszont még mindig áll, rendületlenül. - Akárcsak egy élőhalott ember, melynek már csak a csontjai emlékeztetnek a hajdan volt dicsőségre, de minden héten feléled valamiféle tűz benne. – Igazán költői volt. Ezt már egy ismeretlen férfihang mondta, ugyanis valaki nem is tudom hogyan, de leszólította, így megszakítva merengéseit a tákolmány előtt (ezek szerint az utolsó mondatait már hangosan mondhatta, és ami még különösebb, biztosan nem magyarul). Hirtelen talán be sem mutatkozott, vagy már túl is vannak rajta? Igen, valószínű, mert már a kezét szorongatja az ismeretlen. A Venezia FC sáljában, mosolyogva áll előtte egy nálánál valamivel idősebb úr. És furcsamód mindez szimpatikus volt neki.

- Na, jöjjön, üljünk fel. Mindjárt kezdünk. – és mindezt tökéletes angolsággal. Levente habozik. Mégis mi értelme? Felülni egy szemmel láthatóan életveszélyes, rozsdás lelátóra, amelyet inkább messze elkerülne, ehelyett még más őrültek dobokkal vernek taktust felette, ugrálnak rajta és fel-alá rohangálnak minden érdekesebb történésre. Valami oknál fogva mégiscsak elindul, talán csak a belékaroló férfi viszi a bágyadt hipnózisba süllyedő áldozatát. Hirtelen megrémült, hiszen annyira elképzelhetetlennek tűnt mindez, mégis mit fog ott kezdeni, hiszen nem ismer senkit a csapatból, még azt sem tudja, kivel játszanak? Mégis elindult felfelé a férfi után a fémekből összetákolt, óriáspókra emlékeztető ülőhelyekhez. Egészen a tetejéig, ahonnan még a várost is be lehet látni. Könnyű, mivel a stadion messze kiemelkedik egy valódi kis szigeten a város déli részén. Akárcsak egy hegy: mondjuk a Mount Szent Helén. Mellette a Santa Elena templom. A sziget maga a „belvároshoz” három híddal is csatlakozik. Nem épp a legjellegzetesebb turista látványosság. Mindez azonban most lényegtelen:

 - Mi a fene tartja ezt?

- Talán a szentlélek? Vagy tudja mit, Szent Elena, személyesen, ő aztán ért az ilyesmihez, ha összedőlünk, akkor a megtaláláshoz talán még jobban is – az idegen flegmatikus válasza több, mint kijózanító.

- Elég mulatságos neve van, nem gondolja?

- Mármint a stadionnak? Meglehet, bár Szent Ilona a sziget neve. A stadion valójában Pierluigi Penzo nevét kapta. Nagy ember volt, az biztos.

- Miért így építették ezt? El nem hiszem, hogy olasz szokás volna mindez az egész. Mondja a rómaiak is olaszok voltak nem?

- Hát, hogy a fenébe ne lettek volna, sőt igazán csak azok voltak azok!

- Akkor miért van az, hogy a rómaiak olyanokat építettek, amik több ezer évvel később is meglátszanak. Mármint megmaradnak, viszonylag épségben. Például – tudom, hogy hülye példa főleg itt – de nálunk, ahol lakom, van két patak: a Perint és a Gyöngyös. Igazából csak egy, de a rómaiak – akik ugye a maguk elődjei – építettek egy várost, Savariat. Na, szóval, hogy ne árassza el a gyors kis patak minden áradáskor a várost, ezért különválasztották a Perintet és az árhullámokat az új patakon, a Gyöngyösön vezették le. Hihetetlen, de egy gát és működik immár több ezer éve, ugyanúgy.

- És mégis mit akart ezzel mondani?

- Mi az, hogy mi a fenét akarok mondani? Hogy lehet ilyen munkát végezni, ilyen elődökkel, ebben a gyönyörű városban, amely világhíres az építészetéről? – az idegen némi gondolkodás után válaszol csak:

- Erről eszembe jutott Szent Jeromos, amit szintén a híres rómaiakról mondott. Hmm… mindegy. Szóval, nem minden az, ami látszik, fogadni mernék, hogy maga itt sokkal jobban fél, mint Velence bármelyik pontján. Pedig az egész korhadt, vízben ázott több száz éves fadorongokon nyugszik. Mégsem gondolja mondjuk a Szent Márk téren sétálva, hogy az beszakadhat. Miért? Mert azt hiszi nem lepheti meg a halál, hogy az először szól majd nekünk, figyelmeztet minket. És van lehetőségünk elmenekülni, vagy legalább elköszönni.

- Akkor sem keresem a lehetőséget. Nézze: akik ide feljöttek, azok egy része gondolom ostoba és/vagy fanatikus.

- Vagy vendégszurkoló! – az idegen tréfája nem hatott igazán. Levente folytatta egy szúrósabb pillantás után.

- Szóval, ők nem tudják, hogy meghalhatnak, fel sem fogják, vagy egész egyszerűen mindent megtesznek, hogy láthassák kedvenceiket. De maga értelmes ember, nem is tűnik annak a széktördelőnek, maga miért van itt? Miért kell keresni azt, ami előbb-utóbb úgyis eljön?

- Csak a normális ember keresi a halált. Akinek van valami baja, az tudja, vagy úgy érzi-látja mi a végzete, aki viszont egészséges, az bizonytalan. Emlékszik maga a Heysel-tragédiára?

- Nem, még nagyon fiatal voltam, de meséltek ezt-azt.

- De a lényegre emlékszik? Ott ki gondolta, hogy tragédia lesz? Egy öreg, máladozó, megroggyant stadionban, zsúfolásig megtelt lelátókkal. A semleges szektort a két csapat szurkolói töltötték fel; a két szektort csak egy drótkerítés választotta el egymástól. Aztán dobálják egymást, előfordul az ilyen bárhol. De amikor elindultak a másik szektorba a liverpooli szurkolók. Ők miért tették ezt, hogy leszakítsák a stadiont? Vagy hogy agyonveressék magukat, vagy másokat? Nem hinném, mégis azt mondom, hogy kihívást kerestek, nem afféle bátorságpróbát, hanem, hogy megízleljék a fájdalmat, a szenvedést. Hogy egy kicsit kísértsék a halált. Pedig senki sem akart meghalni, sajnos mégis megtörtént. És mindezért ki volt a felelős? A liverpooliak? Igen. De nem csak ők. A halál nem mindig jön csak úgy ok nélkül, de néha csak egy kicsit közelebb kell hívni. Majd ellökni magunktól, túlélni és a szemébe nevetni.

Levente nem szólt. Talán igaza van, de ezen még el kell töprengenie. Mindenesetre, ahogy a játékosok kisétáltak az öltözőből hatalmas üdvrivalgás, visítás mellett, valami mintha megremegett volna a lába alatt. Lehet, hogy a stadion szíve volt, amely hétvégenként újra-újra éled, de lehet, hogy csak az, amit keresett. Talán úgy élünk, mintha másnap meg kell halnunk, de úgy építkezünk, mintha örökké élni akarnánk ebben a világban…