UTOLSÓ VACSORA - ...egyszóval van az, amikor az ember az előző esti mérgektől vezérelve legszívesebben koala pózban szorítaná a párnáját, s öklendezne, mígnem az újabb éjszaka felmenti a szenvedés alól. Persze vannak, akik ilyenkor inkább a közel 500 tételes borkóstolóra mennek, beteljesíteni alkoholista végzetüket. Az idei évben is megrendezésre került a Borjour Magnum borfesztivál a Millenárison, szerkesztőségünk pedig agresszív másnaposkodások közepette csetlett-botlott az események sűrűjében.
Az előző esti farsangi buli penetráns szagú jelmezét épp hogy lenyúztuk elnyűtt testünkről, mikor is a délután 4 órás nyitás már ordítva dörömbölt lelkünk amúgy is nyúzott velejében. A közel 150 pincészetet számláló bagázs minden területről elhozta a maga kis privilegizált itókáját. Előbb azonban balra egy hosszabb kanyar - nyilván az éhínség marta gyomorbelsőt kell előbb kipányvázni különösen embert próbáló feladatunk előtt.
A gourmet és a boros világ, mint jó pajtikák járnak kéz a kézben, nem is volt panasz a kínálatra: ízes füstölt kolbászok, sonkák, házias hamburgerek, saláták sorakoztak a pultokon. Kompániánk a medvehagymás-tejfölös, mangalica sonkás parasztkenyeret, illetve a sült mangalica kolbászt preferálta. Később fény derült rá, hogy a vizuális tapasztalat remek volt, az ételek messzemenőkig ízlettek, bizonyosságként mindezt csámcsogás-orkán és hajlított hümmögések sora kísérte.
A felfoghatatlanul és végeláthatatlanul hatalmas pincesorról csak dióhéjban tudunk értekezni, ám minden gondolatunk hitelt érdemlő (s bár a rákövetkező napon majd az életünkkel fizettünk a maradandó élményekért, szívünk szerint újrajátszanánk az egészet sokkal több pince szerepeltetésével).
Kissé bátrabban, de még félszegen indultunk a Villányi körzetbe (mit ad isten, pont a tápérték mellett terült el). Meglepetés, hogy az agresszívabb húzónevek (Vylyan, Gere) szűkmarkúan csak pár tétellel mórikáltak, így például a Bogyólére nem tehettük rá száradó gigánkat (illetve fordítva), ennél fogva némi durcás közjáték akasztotta meg a továbbjutást. Szekszárd nagyjai már jóval szélesebb palettát kínáltak, Dúzsiéknál harcba is kellett szállni pár korty Kékfrankos roséért (2012), meg valami formabontó vörös is volt, de a tömeges poháremelések okán a neve elveszett. A Wunderlich pince idén is (a tavalyi roséjuk a '11-es időszak egyik kiemelkedő tétele volt) feladta a leckét rendesen, boruk könnyed, mégis van benne valami plusz, ami túlmutat az eperföldön való tobzódáson. S nem irigyek az érdeklődőkre, rögtön kaptunk ajánlást a Balla pincéhez (Ménesi borvidék), akik roséjukkal rögtön vétózzák a fentebb írottakat: cuvée boruk minden a fajtától elvárhatót áthágott - kemény, testes Kadarka-Kékfrankos-Merlot vegyítésük falhoz csapja az embert, elképesztő ízhatást produkál, túlmutatva a klasszikus eprességen - vagy ötször rákóstoltunk még, hogy nem káprázat-e, de nem!
A gusztus végett jött némi kavar a vidékek között, bekukkantottunk Sopronba és Egerbe is, biztos, ami biztos alapon a régi jó ismerősökhöz, valamint megállapítottuk, hogy a Rókusfalvy borok bár igazán jól működnek, sajnos a mi ízlésvilágunkhoz nem passzolnak. Nem úgy a Frittman Rosé (2012) és a 2009-es Cabernet Sauvignon, mely tételek ugyancsak többszöri visszatérést indukáltak.
Ahogy haladtunk a poharak között, egyre bátrabbá vált a nép (a rajtunk kívül állók is kacagtak szerfelett), s néhány etikátlanul sznob párát, s pár túlokosított bor-kibicet leszámítva mindenki nagy élvezettel, s gyermeki lelkesedéssel kóstolgatott.
A bajunk (mikor is a kóstolás italozássá fajul) akkor látszott tetéződni, mikor is a balatonboglári (pontosabban: kötcsei) Gutman pince előtt vertünk sátrat. A fiatal Gutman László majd' minden borát kihozta a mustrára, s adta bizonyosságát, hogy a szakma iránti elkötelezettség és a kreativitás egy igazán hatásos profilt képez. Borai izgalmasak, a balatoni régióra kevésbé jellemző ízhatásokat mutatnak. Irsai Olivér-Zöldveltelíni Cuvée-je (2011) páratlan hazánkban, mint házasítás, s hatásában is lenyűgöző, könnyed gyümölcsösségét az irsai adja, katalizátora a bodza, azonban keveredik még némi zöld alma, s talán egy pici egres is. Kitűnő savak, kerek, valóban egyedülálló fehér bor. A helység legendáiból építkező (mármint ami a nevét illeti, ugyanis a környéken temették el Koppányt, állítólag...) Koppányvére (2011), egy kékfrankos-cabernet sauvignon cuvée a pincészet egyik prémium kategóriája. Színe rubin, illatában a kékfrankos fajtajegyei dominálnak; eleinte meggyes, később egy kis szilva (talán egy csepp fahéjjal) fedezhető fel, ízében már markánsan a szilvabefőtt jön elő - esszenciális ősz, palackba zárva, kerek savakkal.
A végére jutott némi after is az Eiffel téren működő nU bisztró & l'Bor fölöttébb hülye nevű, remek hangulatú, kissé talán dizájnbeteg helyén. A zenei platform a bölcselő egyetemek ízlésvilágát környékezte, az árszabás sokkal inkább a brókerek, illetve a vízfejű jóléti trollokét.
Mindent egybevetve, nem javasoljuk a másnapossággal oltott borkóstolót senkinek, még akkor sem, ha ilyen remek a felhozatal; s újfent bizonyítást nyert, hogy a bort szeretni nem sznobizmus, bort készíteni pedig (azon túl, hogy remek pénzügyi lehetőség), művészet...és passz!
