Olasz kisepika 2. - Bari - Függő Hírügynökség

northpark_sidebar.png

 

spoiler_1.png

 

antimetal.png

muszlimcsajok_1.png

Függő Hírügynökség

CSÚNYAIRODALOM - Az irodalom és a sport szeretete olykor kéz a kézben is járhat, és bizony előfordul, hogy az író valamely rajongott sportág kapcsán ragad tollat - gondoljunk csak Mándy Iván A pálya szélén, vagy Esterházy Péter Utazás a tizenhatos mélyére című köteteire. Kollégánkat az olasz foci (a calcio) szeretete ihlette meg: novellasorozatának minden egyes darabja egy-egy olasz város jelentős futballcsapatával foglalkozik majd. (Korábbi epizódok: Velence)

 



 

Alkonyi kakasszó

 

„És most kapcsoljuk a Stadio Santa Nicolát, ahol pillanatokon belül elkezdődik a Bari-Perugia mérkőzés.


- Köszönöm a szót, valóban itt a helyszínen már minden készen áll a kezdő sípszóra. A játékosok és bírók a térfélválasztással vannak elfoglalva. Addig megragadom az alkalmat, hogy még egyszer kihangsúlyozzam – nem lehet elégszer – mennyire fontos ez a meccs mindkét csapat számára. Csupán két pontnyira vannak a kieséstől s köztük most csak a gólkülönbség dönt 7 meccsel a vége előtt. Ez tehát, egy igazi hat pontos mérkőzés. A kezdőcsapatokat ennek megfelelően…”

 


- Nem, így nem, ha ilyen pongyolán olvasom át, akkor még a helyesírási hibákat sem veszem észre. Tehát akkor előszó… az már jó… történelmi háttér… de azért haladjunk is, nos:


„Már eltűntek a templomot a félelmetes Antonius-bástyával összekötő függőhidak, s az égből leereszkedő feketeség elöntötte a megmaradt hippodrom szárnyas isteneit, a lőréses falu piacot […] az utcákat, a tavakat. Esteledett.


Mióta a normannok Melfi közelében partot értek és elkezdték gyors terjeszkedésüket, a bizánci exarchátusok egyre zsugorodottak, vele együtt mozgott az a sáv, melyet ma ütközési zónának, vagy semleges területnek neveznénk. Óvatosságból, körültekintésből itt egyik fél sem állomásoztat nagyobb egységeket, de igen gyakoriak a portyázások, fosztogatások. A két hatalom közti vákuum pedig igen kedvez a rablóknak, gyilkosoknak, akiknek még csak el sem kell rejtőzniük a törvény elől. Guiscard Róbert és fiai még nem szilárdították meg a félszigeten hatalmukat annyira, hogy felszámolhassák a fosztogató csapatokat, a bizánciak pedig számításból, ellenfeleik lelassítására még támogatást és elnézést is tanúsítanak a törvénysértőkkel szemben, holott legalább annyira, ha nem több kárt okoznak a Birodalomnak. Különösen a fontos kereskedelmet, és a zarándoklatokat bénítják meg, de az utóbbi időben annyira elharapódzott az erőszak, hogy az egészen közeli városok közti közlekedést is csupán erős fegyveres csapatokkal célszerű megtenni. A Birodalom tényleges itáliai határai ennek köszönhetően is, most már csak Bari körüli földekre és egy vékony part menti sávra korlátozódnak.


De még itt sincs biztonságban a fáradt utazó, különösen éjszaka. Sötétedéskor a kaput őrző katonák a parancs értelmében kötelesek azt bezárni, a kint maradottaknak, pedig saját erejükre és szerencséjükre vannak bízva, hogy túlélik hajnalhasadtáig.


A baljós naplemente utolsó sugaraival még megvilágít egy távoli lovas csapatot.


- Tisztelendő atyám, kérem sürgesse meg a lovát. Sötétedésig oda kell érnünk.


- Öreg vagyok én már fiam ehhez, de ha az Úr velem van és kísér utamon, akkor szerencsésen túlélem a ma éjszakát is, bárhol töltöm. Ha viszont ellenzi szándékom, akkor olyan akadályokat gördíthet elénk, melyet mi nem küzdhetünk le, s szembeszegülni Urunk akaratával hasztalan és esztelenség is lenne.


A lovagot nem nyűgözte le ez az eszmefuttatás. Fejét elfordította, hogy komor arcán ne lássa Ariano püspöke a haragot és a türelmetlenséget. Helyette egy fiatalabb pap, a püspök jegyzője szólalt meg.


- Elnézést, hogy közbeszólok tisztelendő atyám, de utunk minden bizonnyal kegyes Neki, s még ha számtalan akadályba is ütközünk – melyet Ő gördít elénk, hogy kipróbálja ájtatosságunkat és hitünket – akkor is le tudjuk győzni saját erőnkkel és az Ő nagy szeretetével.


- Irigylem fiatalságodat és emlékeket ébresztesz bennem, milyen is voltam hajdanán én is. De a korral, nem csupán testem, de forró hevületem is elsatnyult. Ti még mindenben fel tudjátok fedezni az Ő akaratát, de ahogy majd vénülsz, rájössz, hogy csak a nagy dolgok szabad a kegyét meglelned…”

 


„- Rigori, rigore, rigore! A játékvezető megadja, egészen egyértelmű. Borzalmas belépő volt Blasitól, épp a tizenhatosra belépve, felvágta. Teljesen fölösleges szabálytalanság. Na ez, óriási sansz már a 10. percben meg lehet a hőn áhított vezető találat a Barinál…. És bent van. Paolo Poggi gond nélkül értékesítette a bűntetőt. Vezet a Bari…”

 


Ez már a rádió hangja volt, amely félbeszakította Marco Bassani felolvasását 2001. március 29-én.


Tizenhét éves, fekete hajú, de érdekes módon világos barna szemű fiú történelmi regény írásába kezdett, idestova hét hónapja. A témát már régen érlelte (ha szabd ezt mondani egy ilyen fiatalember esetében), de nem igazán tudta, milyen formában is írhatná meg, milyen stílust, hangot üssön meg. Aztán elkezdte, először a gyűjtést, amint egy jó kutatóhoz illik. Már minden a kezében volt: a megkerülhetetlen középkori források, az ezekről szóló szakkönyvek, útikönyvek másolatai; irodalmi értekezések, modern irodalmi folyóiratok, műfaji viták, etc. Egyszóval minden, ami tökéletesen elég egy kiváló történelmi-irodalmi munkához. Szenvedélyesen vetette bele magát az olvasásba, majd az írásba is, bár nem igazán tudta, hogy is kell egy regényt elkezdeni. Megpróbálta lineárisan, de a kezdeti bevezetők és alapok lerakása után, úgy érzete elsatnyul a dolog. Aztán a kulcsjelenetekre koncentrált. Azokra a sorsfordító eseményekre, melyek meg fogják határozni a főszereplők életét, jellemét. És szépen is haladt, ekkor azonban egy kissé elakadt. Rájött, hogy egyáltalán nincs meg a regény mozgatórugója. Elmondom miről is van szó, úgy könnyebb megérteni:


Van egy francia püspökünk, aki szeretne eljutni a Szentföldre. Kimondatlanul, de elvesztette hitét, most azt várja, az utazás alatt, valahol megérezheti közelségét, vagy megvilágosodik sírjánál. Bűnnek érzi mindezt, ezért is keresi görcsösen azt a pontot, amikor végre megpillanthatja az isteni gondviselést. Vele tart a titkára, aki valóban hívő lélek, de mit sem érzékel püspöke kételyeiből. Ő az utazásra, mint kalandra gondol, és dicsőséget keres benne, amelyet megörökíthet majd ha hazaértek (természetesen kisebb jegyzeteket folyamatosan készít utazótársai nagy örömére). Útjuk során sokan csapódnak hozzájuk, a regény indulásakor már a dél-olaszországi Bari kikötővárosának falai alá érnek 1068-ban, két kereskedővel, egy öreg görög vándorral, Italussal (aki létező történeti figura, azzal a különbséggel, hogy valójában filozófusról van szó), és négy lovaggal. Egyikük már régóta velük tartott, célja ugyancsak a Szentföld (a többi lovag afféle kóborló fajta, aki pénzért szívesen vállal fegyveres kíséretet), az oka egy szörnyű titok, melyet már régóta magába hordoz, és amely űzi-hajtja a bűne bocsánatáért. És itt a probléma. Marco egyszerűen képtelen volt olyan szörnyűséget kitalálni, mely ebben a korban elfogadhatatlan lenne. Árulás, apa – anya, vagy a testvér legyilkolása, vérfertőzés, erőszak… mégis mi lehet akkora, hogy egy nemes úr elviselhetetlen bűntudatott érezzen magában. Ez a kulcsa az egésznek, mert mind a hárman vágynak a kalandokra, de más-más indokból. A legnehezebb pedig a bűntudat megírása, mert azt indokolni kell, és ha nem lehet valami nevetséges hülyeség.

 


„- La rete! Rete! Gyönyörű szép szabadrúgás. Védhetetlen gól. Ez Mazzarini szöge volt, elvállata és milyen jól tette; ballal a rövid fölsőbe ívelt. Hát, úgy néz ki, hogy nyugodtan mehet az öltözőbe a hazai csapat. Kettő nulla, és azt kell, hogy mondjam a mutatott játék alapján is, megérdemelt a vezetés…”

 


Már félidő? Ilyen gyorsan telne az idő? Pedig tényleg. Érdekes, hogy van olyan helyzet, amikor az ember egyetlen pillanat alatt, egész lehetőség hadát mérlegeli és dönt közülük. Máskor meg… Ha igazán meg akarunk érteni, átgondolni valamit, akkor olyan lassan gondolkodunk, mintha kimondanánk. Ilyenkor meg hirtelen eltelik egy félidő és még csak nem is végzett igazán az ember.


Marco sietve elpakolja a jegyzeteit és átöltözik. Kint az előszobában találkozik anyjával. Csinos 40-as évei közepében járó viszonylag magas teremtés. A haja szerkezetét fia tőle, színét azonban valószínűleg apjától örökölte, mert olyan „se színű” barna lehetett, mielőtt befestette. Már első pillanatban látja fia készülődéséből, hogy fontos találkozóra igyekszik (néha titokban belesett a szobájába, amely a kisebbik fiú távollétében most teljesen üresnek látszott), de nem szeretné kellemetlen helyzetbe hozni kérdezősködéssel. A nappaliból a tv zaja mellett apa és a kisöcs örömteli kacagása hallatszik ki.


- Akkor elmentem.


- Nem nézed a meccset? Vezetünk – apa hangja belülről szól, miközben a kis Paolo elváltoztatott hangon rikoltozza: kettő null! Kettő null!


- Hallottam, én is a rádióba. De muszáj mennem.


- Kivel találkozol? – újra csak apa kérdése volt, aki eközben a hangok alapján birokra kelt Paolóval.


- Pár ismerőssel – halk és bizonytalan válaszban érezni lehetett a kis hazugságot is.


- Elena is ott lesz? – apa mintegy csak mellékesen vetette oda két kacagó gyereksikoly közben, de Marcót mintha lopáson kapták volna; egy pillanatra megállt. Ez pont elég volt arra, hogy az anya ezt észrevéve és még időben közbelépjen:


- Hagyd már, hadd menjen. Siet – ezt is valahogy inkább mosolyogva mondta, mint rendreutasítóan miközben egy meleg pillantás vetett a fiára, aki mély hálát érezve kötötte tovább a cipőjét.


Egész egyszerűen nem értem. Miért érez az ember bűntudatot, nem… nem ez a legjobb szó. Leleplezést talán, amikor ezt a nevet meghallja, még akkor is, ha nem is róla van szó, csak mondjuk anya egy hasonló nevű kolléganőjéről? És mikor is mondtam ki ezt a nevet utoljára? Meg aztán miért titkolózom, amikor tudják. Anyán is látszott, apa sem véletlenül kérdezte. Olyan ez az egész, mint egy színjáték… Meg az is, hogy magammal hozom a regényemet. Mit akarok vele? Oké felolvasok. És aztán? Ha azt mondja, hogy unalmas, vagy nem tetszik neki, akkor mit csinálok? Eldobom? Ennyi munkát? És ha azt mondja nagyon jó? Akkor lehet, hogy be sem tudom fejezni, mert amikor csinálom, akkor is rá fogok gondolni, vagy arra, hogy ez a sor tetszeni fog neki, vagy sem… és akkor már nem is én írom. Pedig hányszor elképzeltem, hogy olvassa, amit írtam: magába – és akkor nézhetem büntetlenül, mintha lesütné a szemét, és akkor megigazítanám a haját, amely olvasás közben a szemébe lóg, és bámulhatnám a gyönyörű nyakát, ami hihetetlen jó illatú, és látni, hogy dobog rajta az ütőér a puhának tetsző bőrön át. És azt is elképzeltem, hogy hangosan olvassa fel, nekem, vagy a világnak. Nevetve, vagy szomorúan és a szája ettől függően mozogna, játékosan mesélve a történetet… és akkor…


Nem akarok most a regényre gondolni. Minden nap, minden órájában eszembe jut, rettenetesen fárasztó tud lenni, de valamiért muszáj foglalkoznom vele. Olyan érzés, mintha az ember elfelejtett volna valamit, és nem jut eszébe mi az, jártatja az agyát, de nem jön rá. Bosszantó.


Marco valóban nem akart most a regényére gondolni, de fáradt volt ahhoz, hogy más komoly dolgokkal foglalkozzon. Ilyenkor szokta figyelni az embereket. Mit csinálnak, hogy milyenek valójában. Nős? Van gyereke? Beteg? Persze soha nem tudja meg, ha tévedett, ha teljesen másnak gondolta az illetőt, de ő ezt látta benne, a mozdulataiban, a lényében, ebben a rövidke buszút alatt.


Érthető módon vasárnap négykor nem sokan ültek a járaton. Mindössze hárman voltak: a sofőr, az ismerőse és ő. A sofőr nagydarab, kedélyesnek tűnő ember, már amennyire a tükörből és hátulról meg lehet mondani, valószínűleg a világ minden táján megvan ez a buszvezető típus. 40-es, vagy 50-es éveiben jár, erősen kopaszodik, és kefe bajuszt visel. A barátja mellette állt magasabb és fiatalabb volt a nála (előfordul, hogy nem is ismerik egymást, sem stílusok, sem életkoruk nem tűnik hasonlónak és lehet, hogy csak a meccs erejéig közös az életük), kissé előrehajolt, hogy a rádió minden szavát értse (annak ellenére, hogy a busz beépített hangszórója úgy üvöltött, hogy még Marco is tisztán hallotta, valahol a hátsó keréken ülve). Mindketten ütemesen mozognak, ahogy a kommentátor dallamosan felemeli a hangját, majd levegőt vesz, és ismét fokozatosan emeli (ez helyzetet jelent). A barát – mivel két kézzel kapaszkodik - egész testében, de főleg a fejével rángatózik görcsösen. Míg vezetőnk különösen a jobb kezével gesztikulál: felemeli a kormányról, ökölbe szorítja, majd visszateszi, megmarkolja a műszert, majd újra elengedi, és görcsösen tartja, aztán hirtelen lecsap eltalálva a műszerfalat (kapufa), majd felüvölt mind a két kezével elengedve a buszt, hogy egy pillanatra ő is szabadnak érezhesse magát (a visszapattanó labdát értékesítette a Bari 3-0).

 


Eltűntek a templomot a félelmetes Antonius-bástyával összekötő függőhidak, s az égből leereszkedő feketeség elöntötte a megmaradt hippodrom szárnyas isteneit, a lőréses falu piacot […] az utcákat, a tavakat. Ez a sötétség az emberek lelkére ereszkedett, akik fáklyákkal a kezükben, most néma sorfalként, valóban elfeketítik az utcákat. Rajnulf Toul grófjának fiát láncon vezetik, a vastag várfalon kialakított vesztőhelyre. Az üzenet egyértelmű, mind a kintieknek, mind a bentieknek: így jár minden áruló! Rajnald most sem küzd ellene, ahogy a bíráságon sem tette. Az éjszaka felvette az utolsó kenetet, Ariano püspöke még most sem fordult el kedves útitársától. Rajnaldnak szinte jólesett ez a törődés, de ami fontosabb volt számárai, hogy Konstancától nem tudott elbúcsúzni. Most sem látta sehol a tömegben, bár a sűrű sötétségben csak a legközelebb eső arcokat vehette ki. A hosszú lépcsősor végén a hóhér várja bárddal a kezében. Átveszi a foglyot kísérőitől, de még nem kezd bele a kivégzési eljárásba. Vár. A nap lassan kel a tenger felett, fénye is csak lassan mutatkozik elégnek arra, hogy megvilágítsa a lefejezés helyszínét. Konstanca nincs itt. Rajnald most már egészen tisztán veszi ki a messzebb állókat, de őt nem látja. A várfalon kívül a normann tábor csak most kezd ébredezni. Az őrszemeket lassan leváltják, és a szolgák elkezdik a reggeli előkészületeket. Pár nézelődő csupán, aki kintről kíséri az eseményeket ebben a korai órában, álmosan prémeikbe burkolózva figyeli a normannok hű szolgájának szomorú sorsát. Mintha korai lenne ugyan, de egy kakas kukorékol valahol egy városszéli udvarban, s igaz elég messze van, de a hajnali csendben könnyen eljut a várakozó sokaság fülébe. A hóhér nekikészülődik a kivégzésnek, a szinte sötétben is jól láthatóak a nap első sugarai, de mintha nem is feljönne, hanem lemenne az. De bizonyítva, hogy nem valami véletlen volt egy másik kakas is ébresztőt rendel. Mintha alkonyi lenne a kakasszó. Rajnald a kis pódiumra lép, még egyszer körbenéz, hogy utolsó emlékképe ne egy véres, elnyűtt kosár legyen, s behunyva szemét letérdel, s lehajtja a fejét. Ariano püspöke végig a pódium mellett áll, hogy a testről ő gondoskodhasson, most nagy keresztet vet, s imára kulcsolja össze a kezét. A tömegben álló Italus elfordítja a fejét, hogy tisztán láthassa a napfelkeltét, majd anélkül, hogy odafordulna a mellette álló imát mormoló jegyzőhöz halkan, csak úgy megállapítja:


-          Lassan kel a nap, megint forró lesz az éjszakánk.

 

Vége

 


„- Il gol, szépít a Perugia a 67. perben. Érezhető volt, hogy a Bari nagyon visszavett és úgy gondolta megvan a meccs. A Perugia ismét a védelem mögé tudott kerülni, és Ahn Yung Hwan góljával szépítenek is. A koreai már az első félidőben is veszélyes volt, kis híján összehozott egy kiállítást, de a játékvezető megkegyelmezett…”

 


Marco a szűk sikátorok közt sétálva az egyik kis hangulatos kávázó tévéjéből hallotta mindezt, majd pár elégedetlen férfihang reagált is rá bentről. Bosszankodott. Direkt korán jött és gondolta, hogy le tudnak ülni egy kicsit ide, vagy egy másik helyre, vagy akár a mólón, de mikor leszállt a buszról jött az esemes Elenától, hogy csak a későbbit éri el. Nem akart most, sem gondolkodni, sem sétálni, mégsem tehet mást, mert Elena nem volt hajlandó elérni a buszt… Nem először csinálja ezt vele, és az a legrosszabb, hogy nincs is igazán oka rá, hogy késsen. Volt vele ilyenkor, amikor egyszer haza kellett volna mennie, de ő akkor is elszórakozta az időt, mondjuk azt nem bánta, mert úgy gondolta miatta csinálja, de amikor hozzá kell jönni?!… amikor ő várja!… akkor miért?... Érthetetlen. Van rá egy magyarázat: nem akar találkoznivele, de ez sem lehet igaz. Nem azért, mert becsapom magam… nem. Ő is mondja és látni is rajta, jól érzi magát velem. Talán soha nem fogja megérteni ezt a lányt, és magát sem, hogy egyáltalán mit akar tőle? Valami furcsa, megmagyarázhatatlan ez az egész kapcsolat. Kínjában a jegyzetei közt lapozgatva rálel, valami furcsa egész oldalas irka-firkára. Egy versnek tűnt, ha az ember a nem áthúzott részeket próbálja összeolvasni.

 

                             Az első mindig különleges, egyedi.

                             Hajmosás, borotválás, fogkrém, kölni, és

                             rágó. Minden tökéletes kell hogy legyen

                             Sosem lesz, vagy csak rosszkor

 

                             Puha, meleg, és nedves, talán nem is több

                             mégis az ember nehezen teszi meg. Mit

                             szól? Megsértődik, megharagszik, és ha kilök?

                             Ja, ez csak tréfa – szólok.

 

                             Tökéletes volt a pillanat, teljesen

                             üres volt a kijáratnál a tér, épp a

                              wécéből jött ki, nekem indulnom kellett

                             Maradhatok még, mondom.

 

                             Emlékszem hozzám bújt, megköszönte, s bámult

                             aztán csak lehunyta mindkét szemét, tudta

                             mi jön. De nem mertem, aztán el is mentem.

                             ajkam még most nem csókolt.

 

                             Később megvolt mással, puha nedves, nyálas

                             Az nap este – halottam – ő is mással volt

                             Egy nagy, nedves szájjal, őt kapta meg, de rám várva

                             Az az én csókom volt.

 

Ez rettenetes. Ezt én írtam? Egy förmedvény. Emlékszem egy kis kocsmában voltam, szokás szerint egyedül… igen, épp Elenára vártam. Azt hiszem dühös voltam és egy kicsit ittam is már. De ennyire… Mondjuk vannak benne jó részek, vagy inkább fantázia, de a többi... Akkor kezdtem el írogatni is… A regényt is akkor kezdtem el. Tulajdonképpen minden ilyesmi miatta lehet… Remélem az nem ilyen rettenetes.

 

„- Robbiati Rete! Egy ártalmatlan beívelés a tizenhatos sarkáról, és a frissen beállt Robbiati most már csak egyre csökkenti a különbséget. A Perugia elhitte, hogy lehet keresnivalója, most aztán gőzerővel fognak támadni…”

 

Még a parton sincs biztonságban az ember, ha szeretne elmenekülni a külvilág elöl. Szerencsére még csak március van, a turisták nem lepik el a belvárost, mint nyáron (abban a melegben mondjuk nem is érdemes kiülni a partra), az idő is kellemes, ráadásul vasárnap van, és meccs. Marco kicsivel odébb húzódik, hogy a horgászok által kihozott rádió zaja végre ne zavarhassa meg gondolatait. Hihetetlen ez a város. A középkori belvárossal, csoda, hogy történelmi regényt írok? A tengerpart, ez a része teljesen mozdulatlan, ide nem járnak a nagyobb hajók, a másik oldalon, pedig ott van Bizánc, azaz most Görögország. Szeretek itt ülni, már elég meleg van, de a tenger az arcomba szórja a hűsítő sós permetet. A szél sem olyan erős ma.


Marco talán most először megfogalmazta meg magának: szereti ezt a várost. És most rájött, leginkább akkor szereti, amikor kihalt, amikor senki nem járja a sikátorokat, amikor senki nem ül a parton. Nyáron ezért sem szeret bejönni. Furcsa, de leginkább romvárosként, elhagyott rablótanyának tudná legszívesebben elképzelni ezt a helyet. Mélységes hálát érez most a helyi csapatnak is, vagy nem is hálát talán már szeretetet. Igen, szerette a AS Barit. A hazai meccsek alatt nem csupán a város ürül ki, de a szobája is, nincs ott Paolo, aki egy igazi minden lében kanál. Ilyenkor csak maga lehet, gondolkodhat. Őt nem érdekli a meccs, a mutatott játék, a helyezés, mondjuk az eredményeket meg szokta nézni. És hirtelen eszébe jutott szeretett csapata… Hirtelen felfogta, hogy 3-0-ra vezettek egy rettenetesen fontos meccsen. Nem is örült neki, sőt nem is foglakozott vele. Most az is eszébe jutott, hogy mire ideért addigra a Perugia lefaragta a hátrányát. És érezte, ahogy megzördül a háló, hallotta a csalódott szurkolók hangját, hogy összekészülődnek és elindulnak hazafelé. Mintha a város is kezdene megelevenedni mögötte. Semmi kétség, a Perugia kiegyenlített…


Most már Elena is ideérhet bármelyik pillanatban. Melyik részt olvassa föl neki? Ismét jegyzeteihez nyúlt; legjobb lenne, ha a szerenádos részt, ahogy Rajmund szerelemre lobban a helyi tehetős görög polgár lánya, Konstanca iránt, s megpróbálja meghódítani. Szerelmük teljesen reménytelennek tűnik. Egy kitagadott lovag, aki jelentős család tagja – pont ez a család sodorja a végveszélybe – és egy bizánci alattvaló lánya, nem lehetnek egymásé, egy olyan korban, melyben az érzelmek a legkisebb befolyással bírnak egy házasság megkötésekor. Rajmund apja észak-francia nemes úr, Toul grófja, aki rokoni kapcsolatban áll Hauteville-i Tankréddal és fiaival (vezetőjük a legidősebb, Guiscard Róbert). Tehát azokkal, akik a két Szicíliát (így emlegették Szicíliát és Dél-Olaszországot a Nápolyi Királyság megalakulása után) elragadják a Keleti Birodalom kötelékéből, és akik most az utolsó mentsvárat, Bari városát is ostrom alá vették (a három évig tartó blokád alatt a normannok minden várost a birtokukba vettek a tenger partján). Egy régóta hordozott bűn melyet, csak akkor tűntethet el Rajmund, ha egy másikat elkövet: elárulja azt a várost, melyet egy évi ostrom alatt hősiesen védett, s amely rövid idő alatt az otthonává vált.

 

Eltűntek a templomot a félelmetes Antonius-bástyával összekötő függőhidak, s az égből leereszkedő feketeség elöntötte a megmaradt hippodrom szárnyas isteneit, a lőréses falu piacot […] az utcákat, a tavakat.

 

- Gondoltam, hogy itt leszel – természetesen Elena volt az. Szép volt és mosolygós, mint mindig. Egyszerűen nem lehetett rá haragudni. – Ne haragudj, hogy késtem, de csak a későbbivel tudtam jönni. Képzeld azt tudtad, hogy 4-3-ra kikapott a Bari. Miközben jöttem hallottam a buszon…

 

Marco hallgatta Elena dallamosan csengő, vidám hangját, 2001. március 29-én valamikor délután 5 körül. Aztán sétáltak a városba és bizony beültek egy kis hangulatos kávézóba is, s egészen alkonyatig ott is maradtak. A regény azóta sem készült el…

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://fuggohirugynokseg.blog.hu/api/trackback/id/tr755509662

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása


Függő Hírügynökség © 2012 | Impresszum | Médiaajánlat | Monarchia | Antimetál | Spoiler | Muszlim Csajok |