UTOLSÓ VACSORA - Jelen sorozatot eredetileg a Gasztroszex blogon indítottam útjára, mostantól azonban szűkebb hazámban, a Függőn folytatom az önételrajzok írását: e rövid dolgozatok saját személyes élményeimből és múltamból táplálkoznak, és mindig valamely íz mentén igyekszem bennük felidézni a régi időket. Mai epizódunkban a rendszerváltás korának csokoládé-kínálatába nyerhetünk betekintést. (Korábbi epizódok: Tej, Lángos, Tízórai)

 "Holnap halnap!" - harsogták a plakátok az ÁFÉSZ-bolt kirakatából, no és persze ritkán jött be a plakátok jóslata, hiszen kedd az mácsik tészta-nap, szerda az főzelék, csütörtökön hús is kerül az asztalra, pénteken meg már mindenki a hétvégére készíti a hasát, hétfőn meg ugyebár a vasárnapi pörköltös maradékot kell pusztítani. Szóval az a holnap a hazai hal-lobbi minden erőfeszítése ellenére csak nem akart eljönni, ellentétben a nyárral, amikor nincs se óvoda, se iskola, és a szorgos anyukák néha bizony kénytelenek voltak magukkal cipelni csemetéiket a napi bevásárlások idejére. Egy gyereknek a szövetkezeti bolt maga volt a mennyország, ahol a legkülönfélébb csodák vártak rá. Először is ott volt a tipikus csemegebolt-szag: ennek kialakításában aktív részt vállalt a bejárat közelében elhelyezkedő kávédaráló, tudniillik akkor még vagy ott darálta meg az ember a kávéját, vagy otthon őrölte magának, ami kétségkívül összehasonlíthatatlan a mai vákuumcsomagolt termékek kínálta ízzel. Mégis volt, aki a cikória pótkávét választotta, ami köztudottan a sátán keze munkájának gyümölcse, nekünk gyerekeknek meg maradt a Bedeco-kakaó. Persze az anyukák mindig körültekintően vásároltak, csak azt vették meg, ami feltétlenül kellett, naponta kenyeret, tejet ("télen-nyáron nyalom-nyelem"), ritkábban vajat ("kedvencem a vajaskenyér"), alkalomadtán Tejföl márkájú tejfölt ("nem lehet megunni"), néha sajtot ("vigyázz, kész, SAJT!"), és persze nagy divatja volt a különböző felvágottaknak, én például a Turistára buktam, amit felénk csak gyüvő-menő (értsd: jövő-menő) kolbásznak mondtak. És mikor végre minden szükséges holmi a kosárba került, és véget ért a munka dandárja, akkor jöhetett az élvezet: a csoki ideje. A korabeli csokoládé-kínálat elsősorban hazai termékeken alapult, és a legkevesebb esetben tartalmazott valódi kakaót, és bár később megtudtuk, milyen íze is van a valódi csokinak, nekem örök kedvencem mégis a Maci nevű földimogyoróval dúsított táblás nugát marad. Bizony, a legtöbb csoki akkoriban nugát, vagy nugát-szerű termék volt, mely tulajdonságra gyűlölettel tekint az utókor. Utóbbinak tipikus példája az Africana névre hallgató tejtábla volt:

Az Africana-t a Budapesti Édesipari Vállalat gyártotta, és akkoriban még komolyan vették a vásárlói elégedettséget. Legalábbis erre látszik utalni a csokipapír belsejére nyomtatott reklamációs űrlap, melyre bárki lejegyezhette véleményét, tapasztalatait a csokiról, és elküldhette a vállalatnak. Persze nem tudjuk, hogy valaki megtette-e valaha, hogy élményeit megosztotta a céggel, és hogy foglalkoztak-e érdemben a fogyasztói megkeresésekkel, mindenesetre a világ legjobb munkájaként képzeljük el annak az embernek a pozícióját, aki egész nap csokipapírokra rótt szövegeket olvas.

A kisgyermekek szívéhez a csokoládén keresztül vezet az! - tudták ezt akkoriban a jó elvtársak is, így aztán a csoki épp úgy a propaganda és a népnevelés eszköze volt, mint bármi más abban az időben. A  Kajla nugát névadó figurája (Lajka ~ Kajla), az úttörőnyakkendős, mindig vidám kutya a citromos-rumos ízesítésű szelet csomagolásáról kacsingatott az ifjakra.

A csokoládé-marketing alapvető eszköze a megszemélyesítés, a figyelem cuki figurákon keresztül történő felhívása volt. A Kroki-csoki például egy horgászbottal horgászó, és ezek szerint valamilyen rejtélyes oknál fogva a szárazföldön élő krokodillal promózta magát.

A gyerekek a televízióból megismert arcokat is gyakran látták viszont édesipari termékeken. Ennek kiváló példája Pumukli:

Utoljára hagytam mindenki kedvencét, a fölöttébb szerényen csak Kedvencnek keresztelt kávés nugátot.

Hogy valóban annyira finomak voltak ezek a termékek, mint emlékeimben, már sosem tudhatjuk meg, hisz már egyiket sem gyártják, illetve ha mégis találkoznánk velük valamely bevásárlóközpont polcain (a Kajlát állítólag feltámasztotta egy üzletlánc, aminek a nevét nem vagyok hajlandó idegépelni), már nem jelentenék ugyanazt. Vannak élmények, amelyek épp a megismételhetetlenségtől olyan fontosak. Ezért hiszek én még mindig a Maci-csokiban.