DALFEJTŐ - Nem vagyok olyan hű de nagy koncertre járó, fesztiválzabáló fanatikus, de azért egy-két koncertre eljutottam már, és csak sikerült rájönnöm másnapos szájszagom bódító felhőjébe burkolózva  egy-két érdekes dologra.

Ha egy zenekar elér egy bizonyos szintet - amikor már stabil x száz/ezer embert tud bevonzani egy vidéki fellépése során - akkor bizony a zenekaron belül már rég kialakult egy lightosabb utálat saját zenéjük iránt. Nem beszélve a frontember felé táplált ellenérzésekről, valamint arról, hogy ő mennyire utálja saját magát, na meg persze a kibaszott rivaldafényt. 

Mi a szarról is pofázok én itt?

Alternatív zenekarokról lévén szó a ritmusgitáros általában eléggé utálja az énekest, meg mindenki mást, mert senki le sem szarja az ő - nem éppen nehéznek mondható - munkáját. 

1, A szólógitáros folyton a gitárjába van beleszerelmesedve, ugyanakkor mindenkit gyűlöl, amiért nem kúrhatja szét a szám koncepcióját egy hiperfasza isteni sugallatként megnyilvánuló eszetlen durva gitárszólóval.

2, A púpos hátú billentyűs egymagában ücsörög a színpad szélén, és még annyira sem látványos a produkciója, mint az ütős szekció méltánytalanul elhanyagolt koronázatlan királyának, a dobosnak.

3, a, A basszeros. Az igazi nehéz eset. Neki van egy stabil barátja a bandában, a dobos. A köztük lévő összekacsintások száma számonként lebontva átlag 2,5-nél többre tehető, mely egy jó támpontot ad ahhoz, hogy ne utálják annyira egymást, meg a munkájukat, mert bizony ez egy kemény szakma, baszkikám. Plusz a koncertek végén ők az igazi lebaszós főnökök, akik joggal olthatnak le mindenkit, hogy hol és miért tévesztettek ütemet, a kurva életbe.

    b, Vagy van a depressziós basszeros, a meg nem értett, igazgatói dicsérettel végzett jazz szakos konzis, aki minden topogás nélkül, egy helyben állva, bólogatós headbang nélkül, állkapocsig felhúzott bőgővel a nyakában tolja végig a koncertet. Fa arc, hibátlan játék, nulla élvezet. Csak a meló.

4, És a dobos? Ő büntiből került leghátulra, holott neki köszönhető minden, a stabil 120 bmp-s lábcin-lábcin-lábdob-pergő alap. És ez a hála érte.

5, A frontember utálja magát a legjobban, amiért nem vonulhat le egy szám erejéig sem a színpadról, hogy egy kicsit a sarokban, 3-4 akkordot elpötyörészve szórakozhasson, hogy egy kibaszott percre ne ő legyen a rivaldafényben. De még ha szusszan is egy percet - mert hogy nyugtató teát, vagy éppen búfelejtő, presztízsromboló szponzor piát szürcsöl éppen - akkor az egész közönség őrjöng és lázad, hogy mondjon már valamit a mikrofonba a rohadt életbe. Nem ezért fizettek súlyos összegeket. 

Amint azt látjuk, nem kis feszültség van egy ilyen zenekarban. Szerencsére nem nekem kell kiszarnom a spanyol viaszt, hisz a művészurak már rég feltalálták maguknak a megoldást az ellenségeskedések elsimítására. Na, akkor nézzük, ki mit csinál(hat) a színpadon.

 - Most már minden zenekari tag énekelhet, még azok is, akiknek iszonyatosan fostalicska tenorjuk van, mert a hangmérnök úgyis csak az énekes mikrofonjával és annak hangosításával bánik úgy, mint egy hímes tojással. A többiek kapnak egy keveset magukból a monitorba, kifelé meg lehúzza őket a picsába, ne kelljen a közönségnek az ő nyivákolásukat hallgatnia. A ritmusgitáros szekció örülhet a farkának, hogy megvillanthatja anyucinak, meg a megszexualizálni kívánt még nem fix barátnőnek, hogy ő is azért milyen faszán énekel. (És persze ők is hazudnak, hogy nélküle egy szar az egész, pedig valójában ... hagyjuk is.) Ettől persze a ritmusgitáros agyilag elszáll, frontemberre és udvari mutatványosra szívja magát. Szétmozogja magát a színpadon és közben egy tiszta hangot nem talál azon a tetves gitáron.

 - A basszerosnak hagyják, hadd kezdjen pár számot, csak hogy érezze a törődést, hogy ő is a csapat teljes értékű tagja. Na meg ha már itt tartunk, akkor karira vehet magának maximum kettő, azaz kettő darab effekt pedált, de szigorúan csak valami over drive jellegűeket, hogy azzal foglalja le magát szépen.

 - A billentyűs alól hirtelen lendülettel kirúgják a széket, hogy valamivel esztétikusabb látványt keltsen a közönségben. Na meg így lesz némi mozgástere. De ez még nem elég. Nagy eséllyel nem csak a fekete-fehér billentyűk püföléséhez ért, ezért beszerez magának egy gitárt is - de azt a hangmérnök szigorúan 1-es voluméra tekeri - , hogy bruttó két számban egy-egy riffel vadíthassa az első sorban ugráló, önbizalomhiányos ifjú hölgyeményeket.

 - A dobos meglepetésszerűen sokkolja a zenekartagokat az indokolatlanul beékelt és direkt hosszúra nyújtott dobszólókkal, és kilépőkkel. Na és persze ő is tud gitározni - mert a próbateremben mindenki utálja a saját hangszerét, ezért folyton a másét kell basztatni - illetve tud 4 akkordot, pont azt a négyet amire a következő szám épül, és ezért pont nincs benne dob se.

 - A szóló gitáros vehet magának - vagy építhet, ha éppenséggel ért hozzá - egy gitárt meg hozzá 5 effekt pedált. Koncertek közben teljesen belehabarodik majd az előtte heverő adapter rengetegbe, a parázsló ledekbe. "A jól megszokott pedálom helyett most inkább ezt kapcsolom be, otthon olyan faszán szólt, amikor leteszteltem. De a srácok miért néznek ilyen furán? Lehet, hogy szokatlan basszátok meg, de szerintem gecijó így ez a szám. Mit értetek ti ehhez? Jó. Legyen. Visszanyomom a másikat." 

 - Az énekes meg... szólózik, csörgőzik, gitár nélkül rohangál, közönséget énekeltet, billentyűzik, basszerossal jópofizik, közönséget énekeltet, iszik, közönséget énekeltet, nem vicces felvezetőket mond, közönséget énekeltet.