„Hello, I would like to talk to Mr. Other, please…”
Az itt élő erő kritikája
Immanuel Kant és az esztétikai filozófia művelői a szép és a rút mellett megkülönböztetnek még egy kategóriát, amelyet fenségesnek neveznek. Eszerint fenséges mindaz, amit méretei vagy egyéb jellemzői okán képtelenek vagyunk érzékeink által befogadni, és ilyenformán meghajlunk monumentalitása előtt. Lehet az egy romantikusan tomboló vihar, egy hatalmas építmény, vagy akár a holokauszt – tudniillik a fenséges élményét olyan dolgok is kiválthatják, melyek morális dimenziójuktól függetlenül, vagy épp a hagyományos emberi értékek felől való teljes értelmezhetetlenségük révén is lenyűgöznek bennünket. Mint például a 2001: Űrodüsszeia legendás monolitja. És bizony, ugyanebbe a kategóriába tartozik a második Orbán-kormány első két évének ténykedése is.
E két év pedig olyan monolit, mely szép lassan testébe integrálta és ellenőrzése alá vonta az állam minden olyan lényeges szegmensét, mely lehetővé teszi, hogy a bizonyos majmok kedvükre ugráljanak. A Nemzeti Együttműködés Rendszere voltaképpen nem más, mint egy szűk csoport kezébe összefutó szálak egysége a Simicska-birodalomtól a kétharmadon, NMHH-n és közmédián át a CBA üzletek polcáig bezárólag. E tükörsima (és átlátszó) építmény a szemünk előtt emelkedett gigantikus magasságokba, hogy végre testközelből tapasztalhassuk meg, mi is az a fenséges – valami, ami elborzaszt, és mégis csodálattal tölt el (tudniillik az iránt, hogy mindez a létező külső és belső erők, a józan ész ellenére is létrejöhetett). Aztán jött egy névtelen tollforgató terrorista, és a monolit megrepedt. Schmitt Pál, akinek annyi esze sem volt, hogy dolgozata egyetlen fellelhető példányát kézen-közön eltüntesse, végül a fal tökéletes téglájából maga lett a rés a pajzson – megfékezhetetlen botrányával elgyurcsányozva Orbán jól felépített kis építményét.
Another Brick in the Wall?
A miniszterelnököt így aztán rávitte a szükség, hogy a bukott olimpikon után egy esetleges pókerarc-világbajnokság tuti esélyes befutóját tegye meg államfőnek. És egyáltalán nem azért, mert új választottja legalább olyan kezes lenne, mint az előd volt. Azért tette le voksát Áder János mellett, mert nem nagyon volt más lehetősége. Felmerült ugyan Kövér László neve, de ő több értelemben is nyilvánvalóan alkalmatlan lett volna a posztra, de legfőképp azért, mert képtelen a higgadt és megfontolt retorikára. A HírTv-nek adott interjúja maga volt a válasz arra a kérdésre, miért nem kellett Orbánnak: mert abszolút képtelen előre gondolkodni, és igényesen megnyilvánulni. A köztársasági elnöki cím egyik leglényegesebb eleme pedig épp a reprezentatív funkció. Bár Kövér próbált szerénykedni, mondván, ő nem örülne a megbízatásnak, valójában egyszerűen nem akarta őt a kutya sem (az elnök beiktatását követő beszédét egyébként nem is tapsolta meg). Orbán pedig nem tudott előhúzni a kalapból még egy Schmitt Pált – így aztán olyan emberre kellett bíznia a feladatot, aki sokak szerint a párt utóbbi időben mellőzött embere volt, talán épp azért, mert főnökéhez hasonlóan szeretett nagyban játszani. Hogy megválasztása mennyire volt bölcs döntés, idővel elválik, Orbán célja azonban világos volt: egy másik bólogatójánossal fölváltani az előzőt.
Másik János
A mai nap tehát a kormányoldal tapsviharától volt hangos: Schmitt bukása kapóra jött nekik, hogy újabb öt évre betonozzanak be egy közjogi méltóságot. Ott van ugyanakkor a veszteség: a helyén támadt űrt ugyanis nincs olyan, aki betölthetné – a rés, ha nem is teljes egészében, de még mindig ott van. Maga Áder az, és a tény, hogy váltani kellett a köztársasági elnököt. A parlamenti kétharmad tegnap saját sebezhetőségének tapsolt állva. Az pedig már Áderen múlik, hogy ő is beáll a bólogatójánosok sorába, vagy megmutatja a benne élő keljfeljancsit.
