DALFEJTŐ - „…szerethető zenét alkotunk, de nem kötöttünk kompromisszumokat. Ha nem tetszik a rendszer, szót emelünk. Ha szomorúak vagyunk, szomorú zenét játszunk. Két ilyen között pedig megtáncoltatjuk az embereket, mert az élet szép. Még ha megélni olykor rettenetesen nehéz is.” - Szendrői Csabával, az Elefánt énekesével beszélgettünk.
(Fotó: Videoanita/Facebook)
Függő: Hogy éltétek meg a Gozsdu Manó Klubban tartott koncertet? Tudom, korábban is voltak kisebb underground fellépések, és a Kodály Method keretein belül is megpendítettétek a hárfátokat, de ez volt az első, ami teljes egészében, igazán rólatok, az Elefántról szólt.
Szendrői Csaba: Ha a visszajelzéseket nézem, csak pozitív kritikákat kaptunk, ez megnyugtató. Ugyanakkor mi itt belül hatan tudjuk, hogy a munka egy jelentős része most kezdődik. A finomhangolás, a számok dramaturgiájának, a koncertprogram egészének tökéletesítése most jön. A programot nem egészen 6 munkanap alatt csináltuk meg. Néha mi is meglepődünk, mennyire egységet alkot az együttes, mennyire ’pöpecül’ tudunk egymás fejével gondolkodni, miközben a banda talán most a stúdiózás alatt vált emberileg is koherens egésszé. Ezt most úgy hangozhat, mintha minket úgy raktak volna össze külső kezek. Természetesen erről szó sincs. A Kodály Method-os koncert kapcsán kellett hirtelen összekapni magunkat. Furcsa módon az együttes hat tagjából négy szülővárosunk, Szombathely lakosa, miközben Budapesten ismertük meg egymást. Csupa kaland az élet! Az pedig maga a sors, vagy isteni akarat (kinek mi), hogy emberek találtak emberekre, nem pedig zenészek zenészekre. Számomra ez rettenetesen fontos. Már most érezhető, hogyan hatnak az életutak, személyiségek egymásra. Mindenkinek megvan a maga kis története. Majd talán egyszer mesélünk azokról is. Visszatérve a koncertre, remek visszajelzés egy együttes számára, ha újoncként képes megtölteni egy koncerttermet, ez és persze a remek hangulat is nagyon pozitív. A mi zenénkhez kell a közönség oldaláról egy jelentős hajlandóság a befogadásra. Elég szélsőséges érzelmi skálán mozognak a számok. A szövegek pedig olyanok, amilyenek. Erről nem szeretnék beszélni, ez mindenki számára más. Bízom benne, hogy a zenénk megtalálja a maga közönségét. Egyebet nem kérhetünk.
Függő: Akkor a sokszínűség teremti meg azt a közös halmazt, ami egyfajta egymásra rímelő összességé alakítja a zenéteket, illetve ezt az egyéni hangzásvilágot?
Sz. Cs.: Pontosabban ez egy közösségi jellemfejlődés. Ami az egyénben végbemegy, az később kinyílik az együttes által; ahogy a kapcsolat a próbákon barátsággá válik, a vadidegen cimbora lett, úgy az alkotói dimenziók is összecsiszolódnak. Egyébként ez azért nem egy ilyen drasztikus folyamat. Az első próba során kiderült, hogy van keresnivalónk. Mostanra csak az vált világossá, hogy mi.
Függő: Szerintem amit mondasz, utolérhető a zenétekben. A korábbi hangzáshoz képest a kevés próba ellenére is kiforrottan hat az egész, bár megvallom, véleményem szerint egy kis elektronika még dukálna az egységhez.
Sz. Cs.: Igazság szerint fordítva alakult ki a dolog, mint ahogy az megszokott, itt nem egy márványtömbből faragtunk szobrot, hanem egyszerű letisztult szobrokat építettünk egy márványtömbbé. Monumentális hangulatokkal egészítjük ki a törzset. Így szeretnénk kecsesek és robosztusak maradni. Az elektronika pedig egy állandó konfliktusforrás. Az nyilvánvaló, hogy van egy irányvonal, ami már-már megköveteli - pontosan a monumentális hangzás okán - a nagy vibráló tereket, közben pedig keringőket hangszerelünk és írunk, duetteket játszunk Totyával (Tóth András szólógitár, a szerk.). Ez a kettősség, ami egyszerre feszít szét és tart egyben. Nagyon izgalmas. Reméljük hallgatni is hasonló élmény. Épp ezért nehéz egyértelműen megmondani, hogy milyen stílust játszunk, mivel nem stílust, hanem érzelmeket adunk közre. Miközben utáljuk az olyan modorosságokat, hogy ’nem játszunk stílust, mert mi „mi” vagyunk’ és hasonlók, közben azt mondjuk: posztsanzont játszunk. Eddig ez nem létezett, mi ezzel a műszóval könnyítjük meg a helyzetünk.
Függő: Az az igazság, hogy elébementél a következő kérdésemnek, de mégis írd nekem körül egy kicsit részletesebben, hogy mit takar a stílusotokat fémjelző „posztsanzon” kifejezés.
Sz. Cs.: A legegyszerűbb definíció, hogy mint a sanzonok esetében anno, nekünk is szövegközpontúak a dalaink, a post pedig arra utal, hogy belebugyoláljuk a régit az újba. Nehéz ezt igazán körülírni.
Függő: Feladnátok ezt a zenei szabadságot azért, hogy játsszon egy rádió, ha arra kérnének, hogy mondjuk poposabb, táncolhatóbb legyen a zenétek?
Sz. Cs.: Egyrészt nem, másrészt úgy ítéljük meg, hogy néhány melankolikusabb, meditatívabb hangzáson túl elég ritmusos és táncolható a zenénk. Ez is lenne talán a cél, hogy meg tudjuk mozgatni a népet. Végül is, bár ez kezd nagyon torzulni, a zene egyik fő erénye, hogy lehet rá táncolni. A másik, hogy szórakoztatva tanít. Vagy legalább is megtehetné akár azt is.
(Fotó: Elefánt/Facebook)
Függő: Képes leszel te, illetve a többiek az együttes mellett élni az életeteket (a munkára, hétköznapokra gondolok), vagy mindent feláldoznátok, hogy maximális gőzerővel tudjatok működni a zenében? Lehetséges, hogy idővel az Elefánt megteremti a megélhetésre valót?
Sz. Cs.: Ha nem most élnénk ebben az országban, vagy egy másik országban élnénk, úgy érzem, képesek lennénk megteremteni a zenénkkel azt, ami az életünkhöz szükséges. Jó irányba haladunk, nem kellett feláldoznunk magunkból semmit. Úgy állnak mellénk mind a barátok, mind számunkra fontos emberek a szakmából, hogy az inspiráló, és erőt ad mindenféle kompromisszum megkötése nélkül is. Ebben az atmoszférában alkotni, kiváltságos érzés. Igyekszünk nem visszaélni vele. Persze az tudni kell, hogy rendíthetetlenül tartjuk magunkat. Mi nem fogjuk magunkat a rendszer torkán letolni egy alacsonyabbnak vagy felsőbbnek tartott cél érdekében (ami alatt itt az anyagi haszonszerzést értem). Nehéz egy olyan társadalom előtt hatásosan megnyilvánulni, ahol az emberek nagy része nem képes a kultúrát szeretni, vagy nincs benne hajlandóság a kultúra támogatása felé. Erről persze alapvetően nem az emberek tehetnek. Gyermekként mindenki éhezik az újra. Sokszor beszéltünk erről egyik barátommal, aki egyébként hasonló problémával küzd, mint látványtervező, hogy vannak olyan egyének, akiket egy „jól képzett”, kultúraéhes civilizáció képes lenne eltartani csupán csak azért, mert közreadják a gondolataikat. Mert alkotnak! Ezek az egyének sokszor nehezen képesek a társadalomban a klasszikus értelemben vett hasznos elemekké válni, mert ha egy szalag mellé rakod őket, bénák lesznek. Viszont nekik kéne azoknak lenniük, akik a lelkeddel beszélgetnek, amikor beleuntál az anyagi világba. Én is ilyennek érzem magam. És mivel kreatív munkát nehéz találni errefelé, napról napra élek. Nincs ezzel semmi bajom. Ez a balkán romantikája. Fontos missziója minden most alkotó művésznek, hogy kitartson. „Kultúrájában él a nemzet.” Bármit mondanak az öklüket jobbról- balról lóbáló pártkatonák, az ember szuverén egész. Annyit ér, amennyit képes empatikusan megélni. A legszomorúbb, hogy a sokszínűség helyett mindent elönt a szürkeség. Mi elővettük a pasztellszíneket. Szabad csemegézni.
Függő: Mielőtt belemerülnénk, épp erre akartam kitérni. Szerinted mennyi fellelhető politika, illetve társadalomkritika van a dalaitokban, és miért pont ennyi és így?
Sz. Cs.: Van sok, például a 16 évszak, az négy év. Ezzel utalunk egy választási periódusra, de ez megint csak nehéz ügy. Mert ha Magyarországon szót emelsz az egyik oldal ellen, akkor rögtön jönnek azzal, hogy te a másik oldalhoz tartozol. Akkor ilyen vagy, olyan vagy, ha bal ellen vagy, akkor jobb… és így tovább, nincs más, csak fekete és fehér. Én vagyok Én; van egy felfogásom, egy filozófiám: örök ellenzéki. A közhelyes emberi értékeket veszem elő, amikor a szeretetről kérdezel. A legnagyobb fájdalmam, hogy ahhoz, hogy hazaszerető polgárrá válhassak, be kellene állnom a gyűlölködők, gyűlöletkeltők sorába. Ma az a nagy magyar, aki egyenruhában masírozik az utcán. Engem meg leköpködnek, ha elmondom, hogy szeretni mennyivel nehezebb feladat, mint utálni. Én úgy szeretnék magyar lenni, hogy közben mindenkit a keblemre ölelek. Képtelen vagyok felfogni, hogy süllyedhetett megint ebbe a mélységbe az emberi gondolkodásmód. A nyilvánvaló dolgokat elfelejtettük, hogy szeressük már felebarátainkat, és felejtsük el az ideológiákat, mert úgyis mindenki összekeveri őket és önös érdekeinek megfelelően használja fel. Az ember először is legyen tisztában magával, aztán tovább kell lépnie és egy sokkal őszintébb, gyűlöletkerülő társadalomra törekednie. Aki most megint fejben megpróbál beledobni egy általa helyesnek tartott skatulyába, lehippiz, liberalistáz vagy szocialistáz, annak most szólok, hogy téved. Felejtse el. Próbáljon emberekben gondolkodni. Sikerülni fog. Én próbálok a kollektív emberi tudat eszenciája lenni az önkifejezésben. Minden más adottság, és csak hálával tartozom érte. Az alapvető emberi értékeket tűztem zászlónkra, próbálom a tartalmat és a formát úgy összeegyeztetni, hogy ne azt az öt szót használjam, amivel a szerelemről beszélnek a popzenében. Az emberi érzelmek skálája jól behatárolható. Ha ezt nézzük, nincs értelme egyedi tartalomról beszélni. Minden szót használt már más, minden billentyűt leütöttek a zongorán. Itt a formán van a hangsúly. Megtaláljuk-e azt a rést, amin keresztül beszivároghatunk a szívetekbe, lelketekbe, agyatokba? Ez egy erős próbálkozás, sok múlik rajtatok.
Függő: Hol lelhetnek rátok, akik posztsanzonra vágynak?
Sz. Cs.: Van több lehetőség. Nemsokára megjelenünk még az éjszakai klubéletben, de az időpontok még képlékenyek. Ami biztos: június elsején a Rohambárban játszunk, aztán elvileg leszünk az A38 teraszán, Esztergomban, később Szlovákiában a Hanna Hanna fesztiválon… és kitudja még, hol. Hívnak minket, hála az égnek!
Függő: Ha jól tudom, készül egy lemez is?
Sz. Cs.: Igen, összehoztunk egy kislemezt, a Kékszoba ep-t. Ez majd letölthető lesz a zenekar Soundcloud oldaláról, valószínűleg becsületkasszás megoldással. De a cél, hogy minél előbb eljusson a közönséghez.
*A sokat emlegetett koncertről a Gozsdu Manóban itt olvashattok elfogult kritikát.
