ÖNKÉNTES MÉRVADÓ - Ha volnának ellenségeim, azokat csak egy olyan konferenciára küldeném, amelyet a Heti Válasz és a Századvég szervez közösen. Mondjuk ha lennének ellenségeim, ők lehet, hogy még élveznék is. Így azonban kénytelen voltam a magam mazochista módján egyedül ellátogatni a múlt heti rendezvényre, mely a hangzatos Kultúr/politika címet kapta. A legmeglepőbb azonban, hogy jól láthatóan még a meghívottak sem élvezték azt, pedig kis kivétellel csak egy oldal képviseltette magát.

"Tomboló jókedv..." (Fotó: FH)

Borókai Gábor Heti Válasz főszerkesztő nem árult zsákbamacskát, és már a bevezetőjében pontosan és szó szerint kifejtette, miért lépett lapja a konferenciaszervezés rögös útjaira: anyagi haszonszerzés céljából. Ebben mondjuk semmi meglepő/kivetnivaló nincs, az viszont már ebből világossá válhatott mindenki számára, hogy semmiféle világmegváltásra nem érdemes számítani, tekintve, hogy a rendezvényt nem a vaskos gondolatok, vagy bármiféle megoldáskeresés motiválja. Ezt már az első kerekasztal-beszélgetés résztvevőinek névsora is alátámasztotta: ott ücsörgött a valamiért folyamatosan bőszen jegyzetelő, ám valódi reflexiók helyett csak a betanult szövegeit mantrázó Fekete György, a kifejezetten fáradtnak tűnő, rendkívül ronda inget viselő Vidnyánszky Attila, a kulturális államtitkári posztról nemrég leváltott L. Simon László, G. Fodor "nem elemző vagyok, hanem politikai gondolkodó" Gábor a Századvégtől, Békés Márton jobbklikkes publicista-blogger, és Kukorelly Endre, a kakukktojás, aki házhoz jött a lófaszért.

Az íróból lett LMP-s exképviselő felszólalásaiba másfél óra alatt több focis hasonlatot csempészett, mint Orbán Viktor egy év alatt, és már azt vártuk, mikor lovagol át (halott lovon, természetesen) a dakota közmondásokra, de a meglehetősen heves L. Simon rendre leteremtette. Fekete György expozéjában (ami 1. egy gyönyörű szó, és 2. az egyetlen összefüggő, hosszabb szöveg volt, melyet sikerült elmondania a mikrofonba) kifejtette, hogy párbeszédre van szükség a kulturális intézmények és a kultúrpolitika képviselői között. Mikor Kukorelly szóvá tette, hogy ennek épp az ellenkezője jön le mindabból, amit a Magyar Művészeti Akadémiáról olvasni lehet, Fekete egy nemesen egyszerű legyintéssel elintézte, mondván: "azok mind hazugságok, melyekkel nem foglalkozunk". Hogy miként akar valaki úgy párbeszédet folytatni, hogy aki megkérdőjelezi őt, vagy más véleményen van, azt egyszerűen ignorálja, az rejtély maradt (ahogy az is, hogy ha tényleg ez a lényeg, akkor miért nem hívtak meg több másként gondolkodót a konferenciára). A kibontakozófélben lévő vitának L. Simon vetett véget, hogy "ne a magyar művészeti akadémiáról vitatkozzunk már", ami azért érdekes, mert ha van a magyar kultúrpolitikának (ami végül is a téma volt) igazán vitás, és mindenkit érdeklő pontja, akkor az ez. Mondjuk valahol megértjük, hogy nem akar épp az vitatkozni róla, akinek ebbe egyszer már beletört a bicskája (urambocsá', habitusbeli különbségekbe tört bele az a bizonyos államtitkári poszt, mely habitusbeli különbség a valóságnak egy vaskos bullshitgenerátoron átküldött megfogalmazása).

A beszélgetés második felében két épkézláb gondolat is elhangzott. Egyrészt Békés Márton szóvá tette, mekkora blődség az, hogy Kerényi Imre a Nemzeti könyvtár részeként kiadja a komcsik gasztrobibliáját, a Venesz József-féle A magyaros konyhát, mely az általános vélekedés szerint évtizedekre vetette vissza a magyar konyhakultúrát. Innen csak egy ugrás volt, hogy arról kezdjenek vitatkozni, mit kellene tanítani és mit nem, továbbá, hogy ezt kinek kellene eldönteni. A másik józan reflexió ekkor hangzott el L. Simon részéről, aki szerint hóttmindegy, mit rakunk a natba, vagy mit próbálunk meg kanonizálni akár politikai meggyőződés alapján, ha az emberek amúgy sem olvasnak. Én ezzel maximálisan egyetértek, igaz, szabad fordításban úgy értelmezem, hogy tök felesleges több száz éves kötelező olvasmányokkal tömni a kölyköket, mert az maximum elveszi a kedvüket az irodalomtól, de nem hozza meg, az tuti. A nap legérdekesebb tanulsága azonban mégsem ez volt, hanem az általános atmoszféra. Az, hogy ezek a nagyrészt (elvileg) egy táborba tartozó emberek még egymás közelében sem érzik jól magukat. Kínos feszengések, és visszanyelt mondatok színesítették a nap első felét, úgyhogy a másodikat már meg sem vártuk, és sietve távoztunk, még mielőtt minket is olyan pillantásokkal sújthattak volna, mint szegény Kukorelly Endrét.