DALFEJTŐ - Véget ért a nyár, és vele a fesztiválszezon, láttunk pár fasza, és néhány kevésbé jó koncertet is, de egy valami minden esetben szemet szúrt: hogy az emberek a legnagyobb buli közepén is képtelenek elengedni a telefonjukat.
Régen minden jobb volt?
Általában nekem szalad a legmagasabbra a szemöldököm, ha valaki előhúzza a bezzeg az én időmben kártyát (annál is inkább, mert sosem értettem, mi számít az én időmnek, vagy pontosan hol ér véget az a képzeletbeli szakasz, amit az én időmnek hívhatnék), legutóbb például a tizenévesek olvasási szokásain derpegő huszonévesek bosszantottak fel, létezik azonban egy konkrét helyzet, amelytől minden esetben kiver a jeges veríték, és magamban arra gondolok, hogy régen azért kicsit jobb volt. Régen ugyanis el lehetett menni úgy egy koncertre, hogy az emberek a bulizással voltak elfoglalva a telefonjuk kényszeres basztatása helyett. Idén tíz koncertből nyolc esetben többet láttam égbe tartott okostelefonból, mint a színpadon zajló eseményekből. Tudjátok, hogy mit csinálnak az emberek, amikor meghallják mondjuk a kedvenc számukat? Ezt:
És tudjátok mi lenne a helyes teendő? Ez:
Meg ez:
A kedvenc dalunkra ugyanis táncolni kell. Ugrálni. Fejhangon üvölteni a szöveget. De semmiképp sem előkapni a telefonunkat azért, hogy aztán ilyen felvételekkel szennyezzük tele a netet:
Értjük, hogy fontos dolog, hogy bizonyítékkal rendelkezzünk az eseményről, hogy aztán megmutathassuk az ismerőseinknek a Facebookon, vagy a Youtube-on, de az igazság az, hogy az ilyen helyzetben készült fotók és videók többsége szar. Úgy tűnik, az embereket mégsem zavarja, ha egy felvétel olyan, mintha egy epilepsziás csimpánz készítette volna egy stroboszkóppal megvilágított bányagödörben, és ha konstans zúgáson és membránszaggató basszuson kívül semmit sem lehet kivenni az egészből, mert így is feltöltik.
És akkor arról még nem beszéltünk, mennyire lehangoló is kívülről egy a tömeg feje fölé nyújtózva fotózni próbáló ember látványa.
