COSMOPURITÁN - Míg a szerkesztőség dicső 2/3-a a home office kellemes gatya rohasztó melegében lapátolta a kontentot, addig én a csajommal Madridban zabáltam két pofára a tapast és élveztem a jól megérdemelt pihenést. Sajnos nem a szerkesztőségbe beömlött temérdek mennyiségű hirdetési és szponzorációs pénzből. De ez most lényegtelen. A rövid de tartalmas nyaralás során sok inger ért, amit feltétlenül, hol objektíven, hol személyes élmények között csapongva fontosnak tartok megosztani, hogy az olvasók is átérezzék a "Kicsimmel Spanyolba" életérzést, és egy spanyolországi nyaralás tervezgetése közepette pedig kellő felkészültséggel pakolják tele a bőröndöket. Szívesen! Zene a szöveghez: La Macarena, The Ketchup Song, bónusz track: Bob-Bon: Viva Espana

AZ ÚT

Életem első repülőútja volt ez. Szégyen, nem szégyen én 26 évesen vesztettem el a jet lag szűzességem. (Tudom, hogy Magyarország-Spanyolország között nincs időeltolódás, de nem akartam szóismétlésbe keveredni.) Bár a családban én vagyok a tervezés atyaúristene, a jegyfoglalás nem az erősségem. Ebben az esetben meg pláne elhagyott minden decens rendszerezés utáni vágyam, hogy azt sem tudtam mi fán terem a becsekkolás, a poggyászok és terminálok útvesztőiről meg nem is beszélve. Lényeg a lényeg, hogy ezt a felelősségteljes feladatot szépen rátestáltam a barátnőmre, így nekem csak annyi dolgom volt, hogy a megadott időpontban pont ne dolgozzak. Ez már simán ment, így mivel a jegyet már hónapokkal a nyaralás előtt lefoglaltuk, fejenként 40 ezer forintból megúsztuk az utat, pedig visszafele kimaxoltuk a feladott bőrönd 32 kg-os limitjét. Hoztunk haza minden jót. Fuck The Duty Free!

A felszálláskor bennem motoszkáló parát nem részletezném, mert valahol azért elég szánalmas lehetett, ahogy teljes bizonytalanságban a csajom kezét el nem eresztve hagytam, hogy magabiztosan végig rángasson az egész terminálon, egyenesen a gépig, ahol már teljes biztonságban éreztem magam. Madrid felé semmi gáz nem volt. De visszafele három turbulens időjáráson is átcsapattunk. Nem volt kellemes. Nem a lezuhanás lehetőségétől firkáltam barnára az alsógatyámat, nem, pusztán a ténytől, hogy itt nem kocogtathatom meg a pilóta vállát, azzal a szöveggel, hogy: húzódjunk le, álljunk félre egy kicsit, várjuk meg míg jobb idő lesz, aztán mehetünk, oké? Tudom, hogy légikatasztrófák csak zs kategóriás filmekben vannak, sőt azt is tudom, hogy nagyobb az esélye, hogy elüt egy autó, minthogy lezuhanok egy repülővel, de akkor is zavart a puszta tehetetlenség érzése. Amúgy minden rendben ment. Személyes jó tanács: aludjuk végig az utat, mint az alábbi úriember.

MADRID

Szerda este érkeztünk meg, így akkor nagyon nem láttunk sokat a városból, de az igazat megvallva igény se nagyon volt rá, csak egy jó kis kajára meg sörre, mint minden rendes Hungry Hungariannek. A csütörtöki napunk városnézéssel telt. A legemlékezetesebb a Retiro Park és a Debod templom volt. Előbbi egy szép park, amit szavakkal nehéz jellemezni, de legyen elég annyi, hogy nem egy Városliget, utóbbi pedig egy ősi egyiptomi templom. Amint megláttam a hireoglifákat egyből Csillagkapu hívő lettem.

Láttuk a városban húzódó viaduktot is, ami messze nem olyan grandiózus Kőröshegyi völgyhidunk, de azért azt sem a legyek hordták össze. A híres neves székesegyházba is benéztünk, ami olyan mint a többi giccses templom. Persze azért itt is lőttem egy képet, de csak azért, hogy feltehessem a kérdést, hogy: vajon hanyas szintű szentnek kell lenni ahhoz, hogy az ember szabályos háromszög alakú glóriát kapjon?

A pénteki napon még elnéztünk a botanikus kertbe (Reál Jardín Botánico), ami újfent szép volt, tele oliva fákkal, szőlővel, orgonával, orchideával, pálmafával, sőt még mezei kukoricával is. Bezzeg egy retkes muskátli az sehol se volt.

Végül persze múzeumoztunk is, ahogy az a rendes turistákhoz illik. Láttunk Dalí, Picasso, Modigliani meg más neves művészek festményét is. Van Goghtól is volt kiállítva valami elmaszatolt, temperával pengált tájkép.

Az üdülések legfontosabb alapvetése, hogy az ember kényszeresen, szinte már dühből akarja kipihenni magát, aminek persze irgalmatlan rohanás, fáradtság és feszültség a vége. Madridban erre esély sincs. Mondjuk nem szabad összekeverni az olasz pezsgő mentalitást a spanyol higgadtsággal, még ha a két nyelv pergős beszédtempója ugyanazon a bpm-en (Beats Per Minute) tendál, mert nagyjából ennyi az össz hasonlóság. A spanyolok nem idegeskedik halálba magukat, lassan sétálnak, nem húzzák fel magukat semmin. Elméletileg van egy íratlan szabály, de ez már lehet, hogy valami turista mende-monda, hogy a helyieknek úgymond tilos a lelki nyomorúságodat kifelé mutatni, nehogy másra (is) ráragadjon a depresszív rossz érzés. Igen, így a koldusok sem olyan lehangolók, de nem is ez a legjobb példa az említettek korrekt érzékeltetésére. Vigyázat, megható, de nagyon is igaz történet következik egy mozgásában korlátozott személyjel a főszerepben!

Történt úgy, hogy felszálltunk a metróra. Egy kerekesszékes férfi is velünk tartott, de mivel egyedül nem tudott volna felszállni az első szerelvényre, ezért a sofőr kiszállt a vezetői kabinból és segített neki, majd hosszas, 1-2 perces beszélgetésbe elegyedtek, hogy hol szeretne leszállni és a felszínre jutni, merthogy az ő esetében nem minden megálló játszik. A gesztusokból ítélve probléma nem tűnt megoldottnak, de ettől függetlenül továbbmentünk. A következő megállónál a sofőr megint kiszállt, hogy tájékoztassa a férfit: mindegy hol száll le, odatelefonál az adott állomáson dolgozó kollégáinak, akik készséggel fognak segíteni neki a felszínre jutásban. Újabb 1-2 perc várakozás után továbbhaladtunk, majd az egyik megállónáll a férfi leszállt, a sofőr itt is a segítségére sietett, még pár szót váltottak és szebb napokat kívántak egymásnak. Ja, és ez idő alatt egy utas sem mormolt egy kósza De Puta Madrét - magyarul: A kurva anyádat! - se, míg itthon azért lett volna szemforgatás és ciccegés. Szóval, aki Spanyolba megy, az számoljon egy nagy adag visszaköszönő empátiával, és az itthoni gyalogos utazósebességéből vonjon gyököt és élvezze a mindent!

SZEGÓVIA (SEGOVIA)

A madridi belvárosból kiszakadva elmentünk Szegóviába. Elsőként a vízvezetéket céloztuk be, ahol kiváló szelfit lehet készíteni, ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja, de a szűk kis utcák is legalább ilyen izgalmasak voltak, ahogy a monumentális méretekkel és panorámával megáldott Alcézar kastély is.

GASZTROKULTÚRA

Sajnos olyan túl sok tipikus spanyol ételkülönlegesség nincs a déliek repertoárjában. A legismertebb a paella, a tortilla, de nem az, amit itthon a dőneresnél árulnak, mert az amúgy is csak a mexikói tortilla egy silány változata, ez leginkább krumplis omlettnek felel meg. A sonka is isteni, bár mi nem kóstoltuk a makkon nevelt disznók húsát, csak valami 22 €/kg-os példányból falatoztunk, de az is klasszisokkal másabb - direkt nem írom, hogy jobb -  volt az itthoninál, köszönhető a pácnak, és annak, hogy a hentes levágta a zsírt a húsról és csak aztán mérte le és adta el nekünk a terméket, azaz a színhúst.

A borokról keveset tudok szólni, mert tipikus borozós helyre nem igen mentünk, mert nem értünk ehhez a szeszhez, ellenben a jéggel teli mini vödrös sörkultúrát előszeretettel habzsoltuk. Spanyolországban inkább 2,5 dl-es kisüvegekből isszák a sört, mondván az gyorsabban lehül. Arról persze nem beszélnek, hogy hamarabb is lesz húgy meleg, ha a madridi tűző napon hagyjuk egy jó 10 percre. Ettől függetlenül persze elég nagy menőség a kisüveges sör termék. Amit még tudni érdemes: Spanyolországban a tejes kávé, azaz a Café con leche a napindító vitamin, ellenben az eszpresszóbuzi olaszokkal. Az én elméletem erre a különbözőségre újfent a két nép nyugis kontra pörgős habitusra alapszik, miszerint a spanyolok azért nem isznak presszót, hogy nehogy felpörögjenek. Amit viszont simán hanyagolni lehet, az a horchata (ejtsd: orcsata), ami valami ízvilágra definiálhatatlan mandula-/rizstej, vagy mi. Engem persze az American Dad által felvázolt durva sztereotípia hajtott, hogy bármi áron megkóstoljam az italt. A második kortynál már tudtam, hogy, amit a rajzfilmsorozatban láttam, az a színtiszta igazság.

Én és a második korty horchata: "Lehet, hogy kifelé menet finom lesz, de befele tényleg olyan, mint a leturmixolt hideg hányás."

Ami az éttermeket illeti: a pincére kedvesek, de ez kit érdekel, amikor ha menüt kérsz, egy kör pia, legyen az pohár sör vagy üdítő, benne van az árban. Az egy kicsit furcsán hathat (nekünk turistáknak szokatlan volt), hogy a kiülős helyeken is a pultnál kell rendelni. Onnantól már kihozzák a kaját meg a piját, de ha óhaj, sóhaj van, akkor azért be kell mászni.

ÖSSZEGZÉS

Négy nap alatt kényelmesen meg lehet tekinteni Madrid legfontosabb látnivalóit. Ennyi idő alatt nem kell rohanni, kellemeseket lehet enni, inni és közben még azon sem kell pánikolni, hogy turistaként elkölthetjük az öreg isten valagát is. Készüljünk fel, hogy az angolt senki sem ugatja, így benne van a pakliban, hogy vagy lutrira választ az ember az étlapról, na nem mintha a pincérek/felszolgálók türelmetlenek lennének, de angolul nem fognak mondani semmit, csak visszavesznek kicsit a spanyol hadarásából, ami a nylevet nem ismerőknek annyit ér, mint a szarnak egy pofon. Ebből a szempontból és saját idegrendszerünk megkímélése érdekében nem árt ha valami minimális spanyol nyelvtudással megyünk nyaralni, vagy ha van velünk valaki, aki rendelkezik ilyen skillel, mert semmi sincs kiírva angolul. A közlekedés fasza, az utcák kicsit koszosak, a Don Quijote-szobor meg van pocsíkulva, de minden lazaság. Aki pihenni és feltöltődni akar, az húzzon Madridba.