DALFEJTŐ - Az az alaptétel, hogy bár nem vagyok a Gyík zenekar - szerintem az egyetlen hallgatható slam poetry-formáció - hivatalos sajtósa, valahogy mindig szívből jövő kötelességemnek érzem, hogy írjak minden újabb klipjükről. Új dalukkal pedig még ezen elfogult rajongásomon túl is kellően elegendő okot szolgáltattak arra, hogy szóljak pár keresetlen szót az Egyél a fáról című számukról és a hozzápattintott videóról. Mert annyira ott van az ékesszólás szerén.

A nakatomi toronyházas atlétában csapatom

Olyan slamet kapsz, hogy a fal adja a másikat! Minden szájbarágózástól mentesítve az olvasókat, én senkit sem akarok meggyőzni, hogy a dallamos rímfaragás a legfaszább, de legfőképpen arról nem, hogy ez a leg 2014-esebb dolog, mert lásd: jambikus lüktetésre és egyéb ősrégi hexameter-félékre épített versek, amik a magán- és mássalhangzó-kapcsolatok közti hosszú és rövid összetételein alapultak. Ez egy kivételes élmény megírása, amikor egy olyan egyszerűen zseni zenekar művészete, mint a Gyíké, találkozik az én stoner metálban érlelt sekélyes zenei ízlésemmel, és azt tudom mondani, minden ömmegerőszakolás nélkül, hogy ez húz és odabaszat keményen.

Egy rétegzenéről úgy írni, mintha az lenne az új kor alapvetése, elég lehetetlen küldetésnek hangzik, pláne, hogy én sem hiszek benne. Bár élőben még nem, de rádióban, ilyen-olyan házibulikban volt már szerencsém slamet hallgatni, és egyik sem volt valami nagy élmény. Mindezen rossz benyomások után itt a Gyík zenekar.

Egyszemélyes forradalom, egész nap a brét lógatom.

Egy szám akkor jó, ha a dallam és a szöveg összhangban van egymással. Ezt a kémiát pedig jól ismeri a Gyík zenekar, mert eddig egy klipjükben sem találtam hibát.

Disclaimer: Pedig aztán egy-két ember megmondta már, hogy én mindenben csak a szart látom és azt írom le a magam gusztustalanul alpári, szarfaszú stílusában.


Az Egyél a fáról című szám komplett szövegét nézve nálam nem rajzolódott ki a teljes kép. Értem a refrént, értem az egymással összefüggő sorokat, de a kapcsolat nincs meg. De a zenét nem is kell kimatekozni. A dallam húz magával, de annyira, hogy észre sem vesszük és már Nagyváradi Nellivel együtt énekeljük a refrént, aztán amikor a szám a végére ér, akkor berakjuk megint, meg megint. És kicsit utánagondolva, elolvasva a szöveget végül kihallhatunk pár nagy életigazságot, de a megfeszítő gondolkodást sutba vágva az a legfaszább, ha csak szól az Egyél a fáról.

Egyszer érdemes lenne megnézni a fiúkat élőben is, mert ha realtime is ilyen jól működik az akusztikus gitár, plusz loopolt pötyögésekkel cifrázott témákra való szívből jövő, de nem izzadtságszagú, kellően visszafogott és kicsit sem nagyzoló - a szó jó értelmében vett - telepi rap, akkor részemről instant a maximum respect és a megelőlegezett never4get.