KÉPLEGÉNY - Ritkaságszámba megy, hogy csak úgy fogom magam és elmegyek valamilyen kulturális intézménybe kulturáltan szórakozni. Robert Capa / A Játékos című kiállítás viszont olyan különleges eseményül szolgált, amit nem hagyhattam ki. Persze a barátnőmnek is kellett kicsit rugdalnia, de tudtam, hogy meg fogja érni, azt viszont még csak nem is sejtettem, hogy ezek a fotók alapjaiban fogják megváltoztatni a fekete-fehér képekről kialakított negatív felfogásomat, miszerint azok csak szimplán szarok lehetnek.
Lóversenyen, Deauville, Franciaország, 1951. augusztus. Robert Capa felvétele© International Center of Photography, New York–Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye
Szombat délután néztem meg Robert Capa születésének 100. évfordulójára készített kiállítást, A Játékost. Semmit sem tudtam korábban a híres fotósról, csak azt, hogy magyar volt. Ez leginkább az én szegénységi bizonyítványomat példázza, de tudatlanságomnak hála, talán még nagyobb áhítattal tudtam nézni az ámulatba ejtő képeket, és ott, a tárlat helyszínén ismertem meg Robert Capát a képein és azok által elmesélt történeteken keresztül.
Friedmann Endre néven született 1913. október 22-én.
Haditudósító volt
Magyar barátai között cápa volt a beceneve
szeretett játszani, kártyázni, lovizni
Ingrid Bergman volt az egyik szeretője
40 évesen meghalt, amikor egy jobb látkép készítése közben taposóaknára lépett
"Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel."
Kép a kiállításból. Fotó: Kardos Judit
A Capa képeiből készített tárlat a maga egyszerűségével rántott magával. Hűen visszakaptam azt a korabeli letisztult eleganciát, amit maguk a képek is közvetítettek. Fekete-fehér fotók egyszerű fekete keretekbe rakva, legtöbbjük Robert Capa, a világhírű magyar fotós aláírásának dombornyomott másával díszítve. A szolid, visszafogott környezetet interaktív installációk színesítették. Capa Párizsba disszidálásának és ott eltöltött éveinek röpke felidézéseként egy kis fa emelvényen foglalhattunk helyet és lapozhattunk bele egy régi újságba, amiben Capa fotóit és írásait olvashattuk. Ugyanígy a cenzorok által betiltott anyagainak egy részébe is bepillantást nyerhetünk. De egy kádba is bele lehet feküdni, mivel köztudott, hogy Capa imádott reggelente a kádban fekve hosszú órákon át, fürdés közben olvasni.
.jpg)
Kép a kiállításból. Fotó: Kardos Judit
Gondolkodóba ejtett a kiállítás címe, hogy mire akarnak utalni azzal, hogy A Játékos. Erre a témára ráfűzve több fotót is láthattunk, amik ilyen-olyan játékok (lovi, sakk, stb.) közben készültek. Sőt, volt egy nyolcszögletű asztal is, ahol helyet foglalva elolvashattuk Capa egy vonatos kalandját, hogy mennyire szeretett kártyázni és mennyire nem értett hozzá. A kiállításon látott fotók alapján úgy beszélek a híres haditudósítóról, mintha ezer éve ismerném és úgy mondanám teljes magabiztossággal, hogy Robert Capa játszi könnyedséggel kezelte képeit. Mert mintha élnének a fotói. Ha nem is egy egész történetet mesélnek el, de a fotós által megragadott pillanaton túl a képen ott van a múlt és a jövő egy töredéke is. Ettől az érzéstől lehet még most is egyedi és a szó rossz értelmét levetve magáról kicsit sem művi Capa minden egyes képe.
Kép a kiállításból. Fotó: Kardos Judit
Amik a legjobban tetszettek és bármikor kitapétáznék vele itthon, hogy naphosszat nézegethessem:
Óvóhelyre szaladó nő, Barcelona 1939
Egy amerikai katona órát ad el egy orosz katonának Berlinben 1945. augusztusában
"A lóverseny az igazi demokrácia" 1951 Franciaország
Egy kép Pablo Picassóról. (A festőn egy teljesen kigombolt hawaii ing van és egy maszk, ami kissé hannibalos utánérzést ad az egész kompozíciónak. Beleégett az agyamba, de nem vagyok benne biztos, hogy a félelemtől.)
És az első Selfie John steinbeckel - a kép címe persze nem ez volt.
Nem vagyok nagy hódolója a fotóművészetnek, nem is nevezném kimondottan művészetnek, mert szerintem mindenkinek lehet szerencséje, hogy egy jó képet készítsen, az viszont már nem mindegy, hogy a mellett az egy jó kép mellett hány pocsék képet kell a kukába vágnia. A mai fekete-fehér fotózás persze megkönnyíti a színkavalkád előtt tehetetlenül álló fotósok dolgát, hisz egy ilyen effektel már feljavul az amúgy érdektelen hétköznapi pillanatkép, mert a végeredményt látva úgy érezzük, hogy ez régi, ez oldschool, vagyis művészien szép. Nem is kell ehhez érteni.
Sakkozó köztársaságiak a front mögött. Madrid, Spanyolország, 1936. november–december. Robert Capa felvétele© International Center of Photography, New York–Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye
De kell, és ha valaki, akkor Robert Capa értett hozzá. Annyira, hogy ezt a begyöpösödött látásmódomat is sikerült egy életre megváltoztatnia. Van különbség fekete-fehér képek között, és az is biztos, hogy Robert Capa mutatja hozzá az etalont.
