DALFEJTŐ - Mindezt nem rosszallásból állítjuk, mi ugyanis kifejezetten szeretjük a Bud Spencer-Terence Hill páros filmjeit. Rendhagyó lemezkritikánkban videóval is alátámasztjuk a fenti állítást a világ egyik legfontosabb jelenlegi rockzenekarának legutóbbi dupla lemezéről.
A tovább után magyarázattal szolgálunk a fent látható vizuális orgiára is.
A Reflektort hallgatva végig olyan érzése van az embernek, hogy ezt bizony már hallotta valahol, és mélyen igaza van: az Arcade Fire új lemeze tele van hatalmas nyúlásokkal, és idézetekkel. Ezzel azonban végül is semmi baj nincsen, mert ahogy a mondás is tartja: "Bad artists copy, good artists steal!" (azaz a rossz művészek másolnak, a jó művészek viszont lopnak). A kanadai együttes pedig csak olyan dolgokat nyúl le, amiket érdemes is lenyúlni az elmúlt 50 év zenéjéből (a hatvanas évek zenei paneljeitől a '00-ás évek hatvanas évekből nyúlt tuning retro hangzásvilágáig). Más kérdés, hogy mindezt túl hosszan teszi, a dupla lemeznek igazán csak az első fele működik, az viszont elég jól. Mégpedig többek között azért, mert a The Suburbs elképesztő sikerét Win Butlerék nem arra használták, hogy ezután valami önmagát rendkívül komolyan vevő, kőkemény anyaggal próbálják kiszolgálni a közönséget, hanem elkezdtek erősen önironikus dalokat faragni, stílusgyakorlatokkal szórakozni, és egy viszonylag jókedvű lemezt összeállítani, ami így aztán esetleges maníros húzásai ellenére is hitelesen sikerült. Ha valakinek kétségei lennének ezzel az önreflexív hozzáállással kapcsolatban, annak itt van ez a három dalt egybefogó klipszerűség, ami kapásból olyan erős kezdéssel indít, hogy Butler leküldi a színpadról Bonót, aztán a helyszínül szolgáló kocsma csaposai jól hallhatóan arról beszélgetnek, mennyivel jobb is a Mumford & Sons zenéje. De most tényleg, ezt nem lehet komolyan gondolni, az együttes ruhája olyan, mintha a Magyar Népmesék alapján tervezték volna:
De amitől tényleg annyira különleges ez a lemez, hogy pont azokat a retró hatásokat lovagolja meg, amelyekkel még éppen el lehet evickélni az "ez még tök fasza"/"ez már tök ciki" hajszálvékony demarkációs vonalán. Miután többször végigbólogattuk az egészet, rájöttünk, mi is volt az a furcsán ismerős hangulat, ami végig ott kísértett bennünk: ezek a számok néha olyanok, mintha egy random Spencer-Hill filmhez, vagy valami hasonlóhoz írták volna őket. Úgyhogy zárt körű szavazást tartottunk, melyik dalra igaz ez leginkább, és végül hosszas küzdelem árán a You already know legyőzte a Here comes the nighttime-ot, úgyhogy elméletünket most ezen a dalon fogjuk szemléltetni. Íme egy random rajongói Spencer-Hill összeállítás, amit a Youtube-on találtunk, összemixelve az Arcade Fire dalával. Mintha a Reflektort csak arra teremtették volna, hogy tréfás-pofozkodós-zabálós-autóversenyzős-rendőrös-afrikai/dél-amerikai országban kalandozós-banános filmekhez szolgáljon kíséretül:
