SPOILER - Van, aki március 15-én a kötelező Bánk bánra ül be, de mi bizonyára idegenszívűek vagyunk, vagy valami hasonló, mert a Monty Python Gyalog-galopp-alapú musicaljére, a Spamalotra váltottunk jegyet. Kár, hogy a színészek egy részének ez is csak ugyanolyan munkanap volt, mint a többi.

Musicaleket a legkevesebb esetben szabadna lefordítani, és a (már plakátján is lefordíthatatlan címűnek aposztrofált) Spamalot megtekintése közben is az az érzés motoszkált bennünk, hogy valami elveszett, így aztán tekintetünk gyakran rajta felejtettük a fejünk feletti masinán, melyen angol nyelven feliratozták a darabot, hogy így tegyük autentikusabbá a hamisítatlan Monty Python élményt (tegyük hozzá, nem véletlen, hogy a Flying Circus epizódjait a csoport sokáig egyáltalán nem engedte szinkronizálni). Továbbá ami angolul kiválóan működik, tudniillik hogy az archaikus brit kifejezésekkel megspékelt szöveget helyenként erősen huszadik századi fordulatok, trágárságok vagy épp szleng törik meg, az magyarul már gyakran erőltetettnek hat (például erősen megnyomni a "király" szót egyáltalán nem király). Erről persze nem azok tehetnek, akik magyarra ültették a művet, hiszen a fordításnak is megvannak a maga korlátai. Mivel azonban minden rendes Monty Python-rajongó betéve tudja a társulat klasszikus filmjeinek minden sorát, így aztán nem éri nagy meglepetés, ha ugyanazt némileg átköltve egy színpadon látja viszont. A fentiek okán tehát egy ilyen előadásnak nyújtania kell valami pluszt is ahhoz, hogy a közönség egésze jól szórakozzon. A Spamalot esetében azonban kevés a hozzáadott érték, vagy csak mi fogtunk ki rossz napot a megtekintéshez.

Az ismert poénok ültek, valahogy mégis az az érzésünk volt, hogy amit látunk, nem több tisztességes iparosmunkánál. Szerednyei Béla például kifejezetten enerváltnak tűnt Arthur király szerepében. A darab a grál-sztori mellett leginkább a musicalek világán élcelődik, de az eredeti angol finomságok (például a producerek és a színésznők viszonyának ekézése) nélkül sokkal kevesebb maró gúny süt át e betéteken, mint kellene. A második felvonásnak szerves részét képezi, hogy egy sor jelenetet az adott színházhoz és országhoz kell igazítani - ez nyilván eredetileg is így került megírásra. A magyarokat és a Madách Színházat bemutató részek azonban kifejezetten erőltetettnek tűntek - egyrészt mert erősen Magyar Vándor flashünk lett tőle, másrészt mert a jellegzetes angol humort nehéz összeegyeztetni a színpadon táncoló hugaromémekkel. Volt azonban néhány váratlan fordulat, melyek még a gyakorlott Monty Python-tudort is meglephették, például Lancelot szexuális identitásának kérdése, vagy Arthur házassága a Tó tündérével. Az összkép így vegyes érzelmeket keltett bennünk, de valakinek, aki előismeretek nélkül ül be az előadásra (van ilyen?), annak minden bizonnyal felhőtlen szórakozást jelenthetnek a Spamalot percei. Mi azonban továbbra is kitartunk a filmeknél.