KÉPLEGÉNY - Nem gondoltuk, hogy létezhet olyan hely, ahol együtt láthatjuk majd Réz Andrást és Grespik Lászlót, amint kövér meztelen nőkről készült fotókat bámulnak vizsla tekintettel, de az A38 múlt heti kiállítása mégis elhozta nekünk ezt a csodálatos együttállást.

 
"Már a Yoko Ono is 80 éves..." - mondja mellettem egy öregúr egy fiatalabb hölgynek, miközben én épp a bejárat melletti fregolira aggatott virslik jelentését próbálom megfejteni, és már épp rálépnék a modern művészet kínálta rögös ösvények egyikére, amikor a virslis tálat cipelő pincért megpillantva szomorúan konstatálom, hogy ez bizony az, aminek látszik: ingyen kaja. Mert hogy minek is járna az ember kiállításmegnyitókra, ha nem az ingyen fogyasztás öröméért, meg hogy utána elmondhassa, hogy kiállításmegnyitókra jár.

Ha nekem valaha kiállításom lesz, már a bejáratnál töményet fogok osztogatni, mert azt hallottam, ez nagyban növeli a befogadói élményt, meg elviselhetőbbé tesz dolgokat. Mondjuk például a free jazzt, tudniillik édesanyám két fontos dolgot tanított nekem: hogy tartsam távol magam a kemény drogoktól, meg a free jazztől, akkor is, ha történetesen Miles Davis. Ezt viszonylag nehéz abszolválni, ha Benkő Róbert bőgőjátékát Wahorn András szaxofonja kíséri improvizatív jelleggel - no, és erre van ott a pia (lásd a sajnos rég megboldogult ingyenpia blogot).

Nem kell azonban aggódni, a fotókkal kapcsolatos tapasztalatainkból már nem süt hasonló rosszmájúság, mert ezek a képek jók. És még azoknak is, akik nem látnak semmilyen fennkölt mögöttes tartalmat egy súlyproblémákkal küzdő modell hurkáinak szuperközelijében, nos, számukra is szórakoztatóak és érdekesek lehetnek. Mert bár bennük van az a bizonyos faktor, amitől pukkad a polgár, mégsem kihívóan és pofátlanul mászik mindez az arcunkba, és nem érezzük azt, hogy ezek a képek csak a megbotránkoztatásért vannak. Különben is, vékony, tökéletes idomú nőkről mindenki tud szép képet csinálni, pláne ha van a telefonján Instagram.

A Hideg és meztelen című kiállítás alapvetően két részre oszlott, a kövér meztelen hölgy (bizonyos Melinda) sorozatán kívül fregolira aggatott furcsa installációk (ez egy gyönyörű szó arra, amikor összeeszkábálnak valamit) képei sorakoztak a falakon (hopp, hirtelen meg is világosodtunk a virslik nem éppen hagyományos tálalási módját illetően!). Személyes kedvencem a letapasztott szájú (száradó?) nyúl volt, csak néha jutott eszembe róla a Donnie Darko című film (ami amúgy egy parasztvakítás).

Wahorn két szaxiszóló közt időt szakít a megnyitóra is, minekutána a közönség sasként csap le az étel- és italkínálatra. Jobbomon egy bőrkabátos fickó önmagával beszélget, előtte az asztalon minden művészi célzat nélkül két csomag macskaeledel árválkodik - úgy tűnik, akadt, aki a bevásárlásból érkezett. Balra tőlem egy szépkorúak (mindig is szerettem volna leírni ezt így, a maga visszataszító formájában) alkotta asztaltársaság tagjai egymás tányérjából lopják a virslit és a mustárt, amikor a másik nem figyel. Távoztomban még tanúja lehetek, amint egy élemedett hölgy egészben próbál meg lemélytorkozni egy, a síkosítóként használt mustárban jócskán meghempergetett frankfurtit - hiába no, mindenkiből mást hoz ki a művészet.