DALFEJTŐ - Megvan az az érzés, amikor egy-egy dal hallatán libabőrös lesz az ember? Nos, ezúttal olyan dalokat (mit dalokat, inkább arcszaggatóan epikus hangpiramisokat) mutatunk be, melyek lassan, de annál biztosabban bomlanak ki egy olyan észvesztő végkifejlet felé, hogy az ember legszívesebben lebontaná a falakat maga körül. A kedvenc katartikus számaink következnek, hogy bemutassuk, mit értenek az angolok értünk mi az eargasm kifejezés alatt. Figyelem: egyikük sem rövidebb 8 percnél!
Beth Gibbons & Rustin Man: Funny Time of Year
A Portishead vitán felül a világ egyik legjobb zenekara, és aki már hallotta Beth Gibbonst élőben énekelni, annak utána a világ összes énekese és koncertje szarnak fog hangzani. Gibbons olyan érzelmi átéléssel interpretálja dalait, hogy zenekara nem véletlenül zárja koncertjeit rendszeresen azzal, hogy kitartó szólójuk alatt Beth végigöleli a közönség első sorát: e nélkül valószínűleg már rég depressziós lenne attól a masszív sötétségtől, ami minden egyes sorukból árad. Nem kevésbé magával ragadó Rustin Man közreműködésével készült szólóprojektje sem, alábbi daluk a 2002-es Out of Season című lemezen található, ám az albumverzió a fasorban sincs ehhez a szuggesztív előadáshoz képest. Nagyjából 05:40-nél kezdődik az őrület egy fájdalmasan szép kitartott hanggal, amilyenre csak Beth képes, hogy aztán egy rongggyal játszon az orgonán olyan dühösen, amilyennek talán sohasem láthattuk:
Night On Earth: Room Closer
A nevét Jim Jarmusch világhírű filmjéből kölcsönző görög együttes zenéje valahol a triphop és az improvizatív jazz határmezsgyéjén helyezkedik el, de ettől függetlenül úgy tűnik, jól ismerik az örök igazságot, miszerint "meg kő halni a rockér". Stage/Radio című félig stúdió/félig élő lemezükről alább a Room Closer című instrumentális szerzeményüket adják elő brutális erővel és beleéléssel. Elképzelni nem tudjuk, hogy ezt valaki ülve, tökéletes nyugalomban hallgassa végig élőben.
Godspeed You! Black Emperor - East Hastings
A GY!BE a postrock állócsillaga, azon kevés zenekarok egyike a műfajból, akik képesek nagyobb koncerttermeket is megtölteni lassan kibomló, kísérletező dalaikkal. Jelen szerzeményük talán egyben egyik leghíresebb munkájuk is, mely ugyanakkor a laikusoknak is ismerős lehet: Danny Boyle 28 nappal később című filmjének hihetetlenül erős nyitójelenete a London teljesen kihalt utcáin egy szál pizsamában kóválygó főhőssel is ezt kapta aláfestésül. Ha valamiben, hát ebben benne van az apokalipszis.
Pink Floyd: Echoes
A régi szép időkben, amikor emberek olyan kérdésekkel bombáztak, mint a minden gyermek életét megkeserítő "Mi akarsz lenni, ha nagy leszel?", rendszerint azt válaszoltam, hogy az Echoes közepén található zenei betét szeretnék lenni. A maga (eredetileg 23, jelen verzióban pedig) 25 percével ez a darab tökéletesen megtestesít mindent, amit a progresszív rock fölöttébb elcsépelt műszava jelenthet: Gigantikus szólók, jammelés, szépen kidolgozott lassú és gyors tételek, melyek valóban képesek leírni, amint a visszhangok elterülnek egy távoli ködös mező felett. A dal közepén Gilmour gitárja földöntúli kísértetek módjára sikoltozik, hogy aztán szépen lassan visszakússzon minden hangszer, és az egész egy katartikus befejezésbe torkolljon. Több közhelyes modorosságot nem is mondanék, hallga csak:
Sigur Rós: Popplagid
Ilyen egy tökéletes koncertzáró szám, pláne ha olyan látvánnyal párosul, amilyennel az izlandiak szokták kísérni fellépéseiket. A lenti felvétel 2006-os turnéjuk utolsó állomásán készült, és a legjobb turnéfilmek között korábban már bőségesen kitárgyalt Heima című DVD-n jelent meg.
Giant Squid: Metridium Field
A Giant Squid a szűkebb körökben rajongott post-metál egyik kiemelkedő zenekara, 2008-as The Ichthyologist című lemezük a műfaj legjobbjai közt van számon tartva. Mi mégis a Metridium Fields című 2005-ös kiadvány címadó dalát emelnénk ki, mely a maga 21 percével csak kicsit maradt le az Echoes mögött, ami a leghosszabb dal címét illeti jelen összeállításban. Sodródás a tengerfenéken, súlyos gitárok, és erősen repetitív dallamok: nagyjából négy és fél perc után egy motívum ismétlődik folyamatosan, egyre erőteljesebben, mintha valami irgalmatlan nagy dög közelítene felénk már-már idegőrlő lassúsággal. Csak két részletben tudjuk idepakolni az egészet:
