DALFEJTŐ - Magyarországon a Chromechoes és a Bálványvér Booking tett eddig a legtöbbet azért, hogy valamiképp megismertessék a meglehetősen rétegműfajnak tekinthető post-rockot, és hogy folyamatosan koncerteket szervezzenek a kevés számú, ám annál érdeklődőbb rajongónak. Utóbbinak köszönhetjük, hogy múlt hétvégén fellépett hazánkban a feltörekvő pennsylvaniai zenekar, a Deadhorse.
A koncert furcsa időpontjától (vasárnap) függetlenül nem volt annyira meglepő, hogy a meghirdetett időpontban a helyszínen még alig lézengett valaki, később is csak kb harmincan lehettünk. A post-rock nem a tömegek zenéje, viszonylag kevesen szeretik a 10+ perces számokat, amelyek delay-pedálokkal jócskán megturbózott repetitív gitárfutamoktól lassanként jutnak el a torzított katarzisig, mindezt általában instrumentális formában. Kevés olyan zenekar van a műfajban, amely képes lenne a világ nagyvárosaiban koncerttermeket megtölteni, de nem is ez a cél - ez sokkal inkább egyfajta zenei közösség, mint megtudhattuk. Egy rendes koncert a műfajban amúgy is olyan, mint amit a South Park állít a gruftikról: "Nézzük a földet, és félpercenként szívunk egyet a cigiből!" Így aztán a kezdésig volt időnk megkóstolni az egység saját házi sörét, ami meglepően jó volt (én magam ugyanis általában fenntartásokkal kezelem az ilyesmit).
"Rosa Parks"
Fotó: Bálványvér
A fő attrakció előtt a magyar post-rock szcéna egyik legismertebb és legtöbbet koncertező zenekara, a győri Rosa Parks volt hivatott bemelegíteni a közönséget. Személy szerint lemezen nem annyira szerettem őket, élőben azonban abszolút meggyőző és energikus volt a hangzás. Egyrészt egyértelmű, hogy élvezik saját zenéjüket, és ezt át is tudják adni a közönségnek. Másrészt igazán érdekes az az elegy, ami a színpadon születik: a szokatlan tempóváltásokhoz helyenként furán disszonáns gitárszólók társulnak, az összkép valahogy mégis befogadható, egységes dolgot eredményez. A zárás kissé modorosra sikeredik (mikrofon nélkül üvöltenek a fiúk), de az összbenyomás mégis pozitív.
"Deadhorse"
(Fotó: Tanner Douglass/Facebook)
A rövid szünet után színpadra lépő Deadhorse ennél már jóval visszafogottabb koncertet ad letisztult, klasszikus post-rock zenével. Ez persze több okra is visszavezethető: egyrészt első, harminc állomást számláló európai turnéjuk ez, és az állandó koncertezés és utazás jól láthatóan megviselte a zenekart. Másrészt öten vannak, így a mozgásterük is jóval szűkebb - tudniillik a Blog színpada elég kicsi, voltaképpen csak a dobos fér el rajta, a többi tag az előtte lévő téren helyezkedik el, gyakorlatilag a közönséggel egy szinten. Ettől függetlenül is érezni lehetett azonban némi fásultságot a zenekaron, talán a jet lag, talán egy kiadós esti ivászat, vagy csak simán az amúgy teljesen érthető fáradtság okán. A dobos gyakorlatilag folyamatosan köhögött, néha a számok halk részei alatt is, helyenként köpködéssel megspékelve ezt - határozottan úgy tűnt, mintha a rosszullét kerülgetné. A dalok között a többiekkel kontrasztban meglepően mosolygós és jókedvűnek tűnő zenekarvezető gitáros, Brian Morgante intéz szónoklatokat a közönséghez, az utolsó szám előtt a postrock közösség-jellegéről szóló eszmefuttatása olyan hosszúra sikeredett, hogy a zenekar többi tagjára pillantva azt lehetett leolvasni az arcukról, hogy legszívesebben ott helyben lelőnék, csak hadd játszák már el azt az utolsó nyamvadt számot. Mindenesetre talán pont a zárás sikerült a legjobban, itt már nagyobb beleélést lehetett érezni a tagok részéről. Összességében azonban az említett benyomásoktól függetlenül hálásak lehetünk, amiért egyáltalán hallhattuk élőben a zenekart, a post-rock ugyanis nem a sika-kasza-léc háromszögben fogant, kizárólag a zenélés kedvéért érdemes csinálni - csodálkoznék, ha a Deadhorse jelen turnéja legalább nullszaldósra kijönne a zenekarnak.
