DALFEJTŐ - Kevés szomorúbb dolog van egy valaha szebb napokat látott művész keserves teperésénél, amellyel a felszínen próbál maradni. Összeszedtük 2014 minekvan?-kategóriás lemezeit, amelyekről valószínűleg soha senki egy büdös sort sem írt volna, ha nem híres, befutott zenészek készítik őket.

U2: Songs Of Innocence

A lemez, amiről senki sem emlékszik egyetlen dalra sem, amiről senkinek nem ugrik be egyetlen dallamfoszlány, vagy szövegrészlet sem, mégis mindenki hallott róla, ha mást nem, akkor, amikor kínok között próbálta valahogy letörölni az iPhone-járól. A seggfejpápa Bono és zenekara a világ legnagyobb lemezkiadós akciójára szövetkezett az Apple-el, amiből aztán a világ legnyagobb PR-katasztrófája lett: 500 millió iTunes-felhasználóra próbálták ráerőltetni a zenekar új lemezét anélkül, hogy megkérdezték volna, hogy bárkinek szüksége van-e rá. Száz millió dollárt költöttek egy olyan promócióra, aminek az eredményeképp a legjobb esetben is csak ott esett szó a lemezről, hogy mennyire ízléstelenre sikerült a borító.

Aphex Twin: Syro

Ha az ember 13 év után új lemezt jelentet meg, akkor legalább ne azzal a felütéssel tegye ezt, hogy szeretne megszabadulni mindattól, ami ebben az igencsak hosszú időben felhalmozódott nála ötlet szintjén. Bár sok helyen, így az Indexen sem merték lehúzni a Syro-t, az igazság mégis csak az, hogy hiába forgatunk addig a markunkban egy darab szenet, amíg végül gyémántnak kezdjük látni, a valóságban az attól még egy darab szén marad. Richard D. James munkásságát, érdemeit felesleges volna részleteznünk, viszont ha annak idején ezzel a lemezzel próbálkozott volna, akkor ma az Aphex Twin név jóval kevesebbet jelentene.

Thom Yorke: Tomorrow's Modern Boxes

Tessék, még egy lemez, amelynél százszor érdekesebbek a kiadásának körülményei. A Radiohead énekesének második szólóalbumát BitTorrentről lehetett letölteni, kábé ezerötszáz forintért, és nagyjából annyit is ért. Ennyi pénzért már bejuthatunk egy középkategóriás buliba, ahol legalább ennyire érdekes szettet pakol össze bármelyik dj (persze most nem a spigiboy-sterbinszky-hamvai pg tengelyre gondolok, hanem mondjuk valódi klubokra valódi dj-vel). Érezték már valaha egy lazább elektro lemez hallgatása közben, hogy "Nem rossz, nem rossz, de valami énekkel azért lehetne még dobni rajta..."? Nos, Thom Yorke tökéletesen megmutatta, milyen az, amikor egy közepesen unalmas zenéhez semmit nem tesz hozzá a rápakolt szöveg. A Tomorrow's Modern Boxes című lemezen nincs egy olyan pillanat sem, amit ne hallhattunk volna már korábban, néha éppen Yorke-tól.

Interpol: El Pintor

Ez a lemez tök ugyanolyan, mint az előző, talán azzal a kis különbséggel, hogy még annál is gyengébb. Amilyen lendületesen indul, olyan unalmassá válik már rögtön a második szám környékén ez a folyamatos építkezésben lévő, lassan beinduló és unalmas refrénekbe torkolló egyforma daláradat. Pedig az Interpol készített már majdnem hibátlan lemezt, azóta viszont a folyamatos önismétlés hibájába esnek, az idei lemezükön pedig tényleg csak egy (1!) említésre méltó dal van, aminek a megírásához ezek szerint négy év kellett, és hát nincs ezzel semmi baj, csak várni kellett volna még párat, amíg összeáll egy lemezre való adag valódi számokkal. Így viszont maradt ez az artisztikus blöff. Tessék, itt van pár vicces anagramma a zenekar nevére, amiből ugye az album címe is keletkezett!

Pixies: Indie Cindy

Elfogult Pixies-rajongóként is azt kell mondanom, hogy ez a lemez simán unalmasabb lett még a Trompe Le Monde-nál is, és hát azt, hogy egy lemez mennyire sikerült, az mutatja meg, hogy mennyire gyakran vesszük elő. És hát április óta elég sok idő eltelt ahhoz, hogy lássam: nem ez a Pixies-lemez lesz az, amit be fogok tenni, ha Frank Black fejhangú visítozására vágyom, hanem maradok a 25-30 éves albumoknál. Nincsenek igazán emlékezetes pillanatok, csak göcsörtös ragaszkodás az ismert Pixies-hangzáshoz, és hát kevés annál szomorúbb dolog van, amikor egy zenekar saját paródiájává válik.

+1: Pink Floyd: The Endless River

20 évig nem jut eszembe semmi új? Meghalt már a zenekar egyharmada? Sebaj, adjunk ki valamit, amit régen vettünk fel, de akkor nem találtuk elég jónak ahhoz, hogy lemezre pakoljuk! - Valami ilyesmi játszódhatott le David Gilmour és Nick Mason agyában, amikor úgy döntöttek, idén novemberben új lemezt dobnak piacra a 20 éves The Division Bell időszak kiadatlan felvételeivel. Hogy miért nem mondjuk az említett lemez bónusztrekkekkel megtoldott deluxe változatát adják ki, rejtély, de valószínűleg még az lenne a kevésbé fájdalmas út. Így viszont már látatlanban (hallatlanban?) is azt gondoljuk, óriási svindlire számíthatunk novemberben, egy olyan lemezre, amelyre valószínűleg senki sem kapná fel a fejét, ha nem egy legendás zenekar még élő tagjai jelentetnék meg. (Disclaimer: ezeket a sorokat egy ízig-vérig Pink Floyd-buzi ember jegyzi, és mégis...). Meg könyörgöm, mi már ez a Coelho-s borító?

A sort lehetne még folytatni, ott az idei Weezer, vagy az új Prince, kinek mi... Nektek melyik volt az idei év csalódása befutott zenészektől?