ÖNKÉNTES MÉRVADÓ - Ön is ismer olyan mondatszerkezeteket, amelyek ha megütik a fülét, legszívesebben azonnal "lekaparná magát"? Esetleg "kifutna a világból", ha meghallja őket? Következzenek a mi nyelvi kriptonitjaink, amelyektől másodpercek alatt tudunk "sikítófrászt kapni". Úgy is mondhatnánk: "szerény véleményünk szerint" ezek a legköcsögebb fordulatok a magyar nyelvben!
"Nem volt meg bennünk a kémia"
Ez a fordulat a tipikus, eufemizáló megfogalmazása a "nem ment jól a baszás" problémakörének. Fogalmunk sincs, mikor, és hogyan terjedt el, valahogy az elmúlt tíz évben alattomosan bekúszott az általános szókincsbe, hogy aztán minden szerencsétlen a szájára vegye, aki azt hitte, hogy élete szerelmét a sarki diszkóban fogja megismerni két viszkikóla után. Fun fact, hogy még sosem hallottam férfiaktól, nőtől is csak olyantól, akinek amúgy kémiához annyi köze volt, mint Szoboszlónak a francia riviérához. Legutóbb egy ránézésre is maximum 15 éves csajok közt lezajlott társalgás során hallottam a buszon, és ha lett volna, tuti berántom a vészféket, csak hadd meneküljek el.
"Én már letettem valamit az asztalra"
Az érv, ami majdnem ugyanannyiszor hangzik el egy valóvilágos veszekedés során, mint a "bazdmeg" kötőszó. Ez a fordulat a sikertelen emberek végső menedéke: "majd akkor pofázzá', ha Te is ilyen menő leszel, mint Én!". Fontos tény, hogy aki már tényleg letett valamit az asztalra, aki tényleg csinált már valami fontosat, az sosem fog vele hencegni, vagy legalábbis perdöntő érvként használni az eredményeit egy vitában. De most komolyan: hallott már valaki Nobel-díjastól olyat, hogy "Csicskák vagytok mind"? Naugye. Az igazán sikeres ember nem arcoskodik, de legalábbis nem így, az tuti.
"Ha nem tetszik, nem kell nézni/olvasni/hallgatni"
Emberek, akik szerint csak akkor nyilváníthatunk véleményt valamiről, ha az tetszik. Emberek, akik a kritikai attitűd sarokkövének tekintik, hogy csak olyasmihez szólhatunk hozzá, amivel egyetértünk. Velünk élő kis kerényiimrék, aki folyton azt szajkózzák: "keresd a jót"! De csak addig, amíg az a bizonyos jó pont egybevág azzal, ami szerintük is az, mert ha véletlenül nem, akkor borul a bili (bármit is jelentsen). Valószínűleg ez a mondat a leggyakoribb magyar nyelvű komment a youtube-on.
"Zenei téren igazából mindenevő vagyok."
A legtöbb ember, aki azt mondja, hogy zenei téren mindenevő, az valójában jó eséllyel még sosem merészkedett a rádiók kínálta komfortzónán túl. Aki ezt állítja, az szinte tuti, hogy fél percet sem bírna meghallgatni mondjuk egy igazi brutális pornogrind lemezből. Én sem sokkal többet, de legalább tudom is magamról, hogy rohadtul nem vagyok mindenevő. Olyan ez, mintha csak menzakaját fogyasztanánk, és közben azt mondanánk, hogy igazából elég széles gasztronómiai spektrumon mozog az ízlésünk. De nem csak zenében gáz ez a fajta általánosítás, hanem bármilyen más területen is - egyrészt másodpercek alatt lehet vele megölni bármilyen beszélgetést (ez amúgy a nagyon primitív "És amúgy te milyen zenét szeretsz?" kérdésre is igaz), másrészt azt üzenjük vele, hogy igazából semmilyenek vagyunk.
"Én mindig magamat adom."
Alapvetően szeretjük azt gondolni magunkról, hogy ilyen-olyan formában (valamiképp) talán érdekes személyiségek vagyunk. Az igazság ezzel szemben az, hogy az emberek nagyon jelentős részében egyáltalán semmi érdekes nincs, legalábbis semmi olyan, ami tömegek számára is vonzóvá teheti őket. Az átlagos valóságshow is erre épít, amikor teljesen érdektelen tucatembereket mutogat azért, hogy egy pillanatra a néző is elhiggye, hogy akár belőle is lehetne valaki (ahol a "valakiság" fokmérője mindössze annyi, hogy az ember arca benne van a tévében, és nem valami teljesítmény, valami, "amit az ember letett az asztalra"), így aztán nem véletlen, hogy az átlag reality szereplő is folyton azzal jön a kamera előtt, hogy ő mindig magát adja, és hogy ez mennyire tuti dolog. Nos, egyáltalán nem az. Ez az az embertípus, aki folyton figyelemre vágyik, mert roppant érdekesnek találja saját magát. Élete nagy részét annak figyelése tölti ki, hogy mások vajon mit gondolnak róla, esetleg mit beszélnek róla a háta mögött (sokat gondolkodtam - értsd: 10 másodpercet -, hogy erre a pontra inkább valamelyik "hátam mögött beszélnek" kezdetű fordulatot emeljem be, de végül azért győzött a "magamat adom" hülyeség, mert sokkal szélesebb rétegben bukkan fel tapasztalataim szerint). A "valaki háta mögött beszélés" sokaknak élete legnagyobb problémája, képesek vele telesírni közösségi hálót és kocsmapultokat egyaránt, pedig kevés ennél átlagosabb dolog van. Elvégre miről is beszélgessen két ember, ha leülnek egy kávéra, és már túl vannak a saját életüket érintő témákon? Macskákról? Szobanövényekről? Elvétve talán igen, de nagy átlagban azért más emberekről szeretünk beszélni, történeteket mesélni. És ez jól van így. Viszont vannak emberek, akik szeretnék, ha róluk csak kedves, menő, vagy jópofa sztorik léteznének, ez viszont eddig nagyon kevés embernek sikerült, talán csak Teréz anyának, vagy neki se. Akik folyton azt hajtogatják, hogy ők mennyivel jobbak, mint az átlag, mert ők magukat adják, általában teljesen képtelenek szembenézni a ténnyel, hogy ők is tudnak néha gáz arcok lenni.
