ENTERTAINMENT WEAKLY - Csóró vagyok. Mindig is az voltam. Úgy is mondhatnám, hogy Lázár János világképe alapján nem érek túl sokat. Mert ugye az ember annyit ér, amennyit magának megtermel. Én kurva keveset termelek. De legalább azt tudom, hol fogom elkölteni.

A csórósággal tulajdonképpen nem is lenne gondom, már kajakra megszoktam – az őseim is csórók voltak, a szomszédok is azok, sőt, aki felénk gazdagnak számít, máshol még az is csóró lenne, persze ettől mi még ferde szemmel nézünk rá, amiért valódi tápot ad a kutyának ebédmaradék helyett (ami nincs, mert nem pazarolunk). A hosszú évek csórósága nyomot hagy az emberen, beléivódik, mint a cigarettaszag a báli ruhába, így aztán ha nagy ritkán mégis pénz áll a házhoz, én már akkor is megnézek magamnak minden fillért, mert erre vagyok idomítva. 

A vásárlást nem csak az örökös számolgatás miatt utálom, hanem mert az üzletek, meg forgalmazók mindig ilyesmikkel jönnek, hogy “minőség kedvező áron”, meg “bizonyíték, nem ígéret”, pedig nekem kajak nincs pénzem minőségre, és bőven elég lenne az ígéret is, ennyi év után már úgysem tudnám megszokni a téliszalámi ízét, vagy az automata váltót. Egyszer mondjuk ettem kaviárt, ajándékba kaptuk rokontól, de olyan volt, mintha halízű mákot ennék, szóval én inkább maradok a szardíniakonzervnél.

Ha hiszik, ha nem, parizerből például 36 különböző módon tudok vacsorát készíteni, és ebben 6 mikrós recept is van. Kár, hogy lerohadt a mikrónk, mondjuk fel voltam rá készülve, hogy nem lesz egy örök életű darab, mikor levettem a Tescoban a polcról. Szóval újat kell venni, mese nincs, elvégre ki a fenének van ideje rendesen főzni, mikor két perc alatt megmelegszik az S-büdzsé virsli a mikróban. Kerestem tehát boltot, és hálistennek végre találtam olyat, amit a magunkfajtának találtak ki. Semmi duma minőségről, meg NASA-technológiáról, viszont azt legalább tudom, hogy a Sóher Sanyi, aki ott spórol, ahol tud, na ő is ott vásárol, és akkor az rossz hely már nem lehet. Mert hülye azért nem vagyok, de csóró, na az kurvára.